Identitásról, hazáról a történésztől, Borvendég Zsuzsannától

A Hálózat pénze című kriptokommunista, hazánkat szisztematikusan kirabló kereskedelmi hálózatot feltáró könyvéről szóló vitaműsor (Földi László, titkosszolgálati szakértő, Szakács Árpád, Lovas István-díjas újságíró) nézettsége pedig a százezres határt is átlépte – ezek apropóján faggattam a szerzőt, 2022-re is tekintve.

Nyugaton abban sem lehetnek biztosak, fiúk-e vagy lányok – ez a gyökértelenség

Kellő önértékeléssel bíró személynek ismerhetlek, s talán nem tolakodó, ha jelenünk egyáltalán nem túlfésült lelkiállapota után érdeklődőm a számok tükrében: meglep kutatóként a tények utáni fokozott nézettségi adat? Egyáltalán, az emberek tisztánlátás utáni óhaja?

– Ha így teszed fel a kérdést, azt kell válaszolnom rá, hogy nem lep meg, de azért ez mégsem ennyire egyszerű. Az én generációm és a nálam idősebbek számára a késői Kádár-rendszer a megélt valóság volt, és lássuk be: nem volt egészen élhetetlen az a világ. Ráadásul az idő megszépíti az emlékeket, a rossz elhalványodik, ezért sokan vannak, akik anélkül éreznek ellenszenvet a kutatásaim iránt, hogy végiggondolnák az állításaimat. Azt hallani, hogy harminc évvel a rendszerváltás után még mindig nyögjük annak a rendszernek az aljasságait, a rendszerváltás veszteseiben – és a társadalom nagy része ide tartozik – ellenkezést és ellenérzést válthat ki. Nem is beszélve a fiatalabbakról, akik számára a szocializmus egzotikus messzeségben van már, a történelemkönyvek olvasmánya csupán. Mindezek teljesen természetes reakciók, ezért nagy jelentőségűnek érzem, hogy mégis sikerült áttörnöm egy fontos ingerküszöböt. Egyre többen fogadják el, hogy a mai közállapotok problémáinak gyö­kere visszavezet a kommunista időkbe, és bízom benne, hogy a szüleim és nagyszüleim generációját is fel tudom menteni annak a hamisan rájuk kent felelősségnek a terhe alól, hogy Magyarország eladósodott. Nem az ő hibájuk!

Informális hálózatok, átláthatatlan rendszerek szövevé­nyek tevékenységeként jel­lemezhető mindaz, amit Magyarország polgárai ellen elkövettek (dollármilliárdokban mérhető megkárosítások! – 1980 és 2010 között kétszáznegyvenkétmilliárd dol­lárt vittek ki Magyarországról!). Lehet 2010-re tekinteni egyfajta cezúraként?

– Csak remélni merem, hogy igen. Azok a nyugati gazdasági kapcsolatrendszerek, amelyekhez a hetvenes évektől kezdődően Fekete János vezetésével a magyarországi pénzügyi-gazdasági vezetés odaláncolta hazánkat, túlélték a rendszerváltást. Az eladósítást a rablóprivatizáció követte, olyan szinten semmiztek ki bennünket, hogy igazi bravúrnak gondolom, hogy az ország gazdaságát 2010 után erre az emelkedő pályára lehetett állítani. Ugyanakkor egy történész történelmi analógiákban gondolkodik, folyamatokat néz, hasonlóságokat keres. Ezek a minták óvatosságra intenek: erős gazdasági befolyást, adott esetben függőséget nem lehet egyik napról a másikra felszámolni. Azok a megörökölt hálózatok, amelyek mögött multinacionális cégek, pénzügyi központok érdekei állnak, máig beleszólnak a mindennapjainkba. Ezzel nem mondtam nagy újdonságot, hiszen az elmúlt években már a közbeszédbe is bekerült ez a tematika. Amellett, hogy 2010 után érezhetően elkezdődött a magyar gazdaság, a családok megerősítése, ennek a beszédtérnek a kinyílásában is szerepe volt a kormányzatnak. Ez fontos, hiszen sem védekezni, sem harcolni nem lehet meghatározatlan ellenséggel szemben. Biztos vagyok benne, hogy a mozgástér még mindig kicsi, de már az is eredmény, hogy egyáltalán beszélhetünk ezek­ről a jelenségekről.

Kérem, javíts, ha igaztalannak tartod azt az állítást, hogy az identitás (nemzeti, lokális, család, nemi…) eloldozása épphogy ennek a húzd meg, erezd meg kiszámíthatatlanságnak köszönheti a globalizmushoz láncolását?

– Az identitásunk felszámolása nem tegnap kezdődött. Egy közösség védekezőképességének a legyengítése akkor lehet sikeres, ha a habarcsot, ami az egyénekből közösséget formál, eltüntetik. A kommunizmus ezért támadta az egyházakat és rajtuk keresztül a hitet. Hatalmas pusztítást végeztek, de érdekes, hogy napjainkban a kereszténységhez, mint az európai kultúra alapjához mégis éppen a volt szocialista országokban ragaszkodnak a leginkább. Talán éppen azért, mert brutális hirtelenséggel és gyorsasággal akartak megfosztani minket ezektől a gyökerektől, míg a nyugati társadalmak két évszázados lassú szoktatással érkeztek meg ebbe az állapotba. De ugyanilyen vehemens támadás éri a nemzettudatot és a nemzetállami keretekben való gondolkodást is. A második világháború után a vasfüggöny mindkét oldalán eredendő bűnnek kiáltották ki a nacionalizmust, de míg nálunk a szovjet megszállás elleni folyamatos szellemi és lelki szabadságharcunk segített megőrizni a nemzeti identitás értékét, addig a nyugati társadalmakkal elhitették, hogy ez valamiféle fehér felsőbbrendűségi csökevény, és szégyenkezniük kell miatta. És ma már abban sem lehetnek biztosak, hogy fiúk-e vagy lányok, az utolsó talapzatát is kikezdték az önmeghatározásuknak. Mi maradt végül? Egy gyökértelen, épp ezért a mindennapi támadásokkal, viharokkal szemben ellenállni, megkapaszkodni képtelen tömeg, amely könnyen irányítható és befolyásolható. Az elrettentő példa előttünk áll, rajtunk múlik, hogy tanulunk-e belőle.