Az én kedves kis falum – Csabdi

A területen feltételezhetően már az őskorban éltek emberek, de a római korban egészen biztosan. Erről tanúskodik az a katonai elbocsátó okmány, az úgynevezett diploma, amelyet 1944 augusztusában találtak. A Kr. u. 146-ból származó dokumentum – két vékony bronzlap – szinte teljesen épen került elő a földből, szövege világosan olvasható. Csabdit aztán Chopol néven a 13. században több oklevél is említi, s már egy 1344-ből származóból az is kitűnik, hogy Csabdi és Bicske már akkor összetartozott. Igaz, az idők folyamán időnként más birtokhoz, más településhez csatolták. A török időkben Csabdi és a közeli – közigazgatásilag ma a községhez tartozó – Vasztély is elpusztult.

Ehhez fogható pusztulás legközelebb csak a második világégés során érte Csabdit, amely 1944 karácsonyától frontfalu lett. A mai iskola épülete volt nagyjából a választóvonal, attól Bicske irányában a szovjeteké, a másik irányban a németeké volt a település. A front 1945 márciusában haladt tovább, utána népesült be ismét a szinte teljesen elpusztult község. Az élet azonban, ahogy máshol is, megindult, de ma is vannak nyomai a több mint 75 évvel ezelőtti pusztításnak. A református templomhoz vezető, ránézésre is igen régi lépcsőkön még felfedezhetők a golyó ütötte apró lyukak.

A temető azonban nem erről nevezetes, hanem Petőfi egykori szerelmének sírjáról, amelyet a sírkert felső végében árnyas fák rejtenek. A kevésbé ismert történet szerint Petőfi 1839-ben ismerkedett meg a Csöngén lakó, 17 éves csáfordi Tóth Rózával, amikor Ostffyasszonyfára került, s hamarosan szerelemre is lobbant iránta. Érzelmeiről több akkoriban született vers is tanúskodik, így például az Első szerelem című. Amikor azonban az apa tudomást szerzett az ifjú költő érzelmeiről, Petőfinek mennie kellett. Róza végül egy csabdi illetőségű földbirtokoshoz, guttaházi Móricz Ferenchez ment férjhez. Azt mondják, ő építette a mai óvoda épületét, ami felesége szülőházának pontos mása, hogy neje ne érezze idegenben magát új otthonában.

Ha Csabdira látogatnak, nem hagyhatják ki a mára ikonikussá vált templomromot, amely a falu egyik dombján áll. Történetéről kevés adat maradt fent. Feltehetően a 13. században épült, később háromhajóssá bővítették. A 16. században, vélhetően a török pusztítás következtében vált elhagyatottá és romossá. Mivel egyik oldalhajójában két csontvázat találtak, vannak, akik azt feltételezik, eredetileg temetkezési helynek épült. A rom körül fekszik – ma már csak a föld alatt – Csabdi első temetője, amelyet még a 19. században is használtak. A terület ma a település főbb rendezvényeinek helyszíne.

Jellegzetes épülete még Csabdinak a több mint tíz éve teljesen lebontott, majd a régi formájában újjáépített Pavalacs-ház, de érdemes megnézni az 1926-ban állított első világháborús emlékművet is az óvoda udvarán. Ne feledkezzünk meg a közeli Vasztélyról sem, melynek lakói igen büszkén hangsúlyozzák, hogy ők vasztélyiak. A mintegy 200 lelkes település központjában áll az 1938-ban épült, torony nélküli Magyarok Nagyasszonya-templom, ami jelenlegi formáját 1962-ben nyerte el. Harangja a mellette álló vas haranglábon áll.

A régit megtartják – de az újnak is adnak esélyt

Lapunk ezúttal is megkért három embert arra, mondja el, miért szeret ebben a faluban élni.

Bokros Józsefné Csabdin született, de nemcsak ezért ismer szinte mindenkit a faluban, hanem azért is, mert 21 évig dolgozott az önkormányzatnál. Ennek köszönhetően első kézből figyelhette a település fejlődését, az emberek sorsát. Azt mondja, a község sokat fejlődött az utóbbi években, és sok új családdal bővült. Csabdi az ott élők ékszerdoboza, ahonnan ő soha nem költözne máshová.

Tóth Irén párjával 30 éve költözött Budapestről Csabdira. Olyan helyet kerestek a jövendő családjuk számára, ami közel van a fővároshoz, ahová továbbra is dolgozni jártak, ugyanakkor csendes, nyugodt környezetben fekszik. Csabdi tökéletes választásnak bizonyult. Hozzátette, kedves lakóinak köszönhetően az új otthon mellé kibővített családot is kaptak. Példaértékűnek tartja, ahogyan a csabdi emberek a régit megtartják, de hagyják, hogy az új dolgok is gyökeret verjenek. Szerinte ez a záloga a település fejlődésének és annak, hogy az őslakosok együtt tudnak élni a betelepülőkkel.

Bakó Tibor a 70-es években került a faluba. Úgy véli, ha valaki végigsétál, vagy végigkerékpározik Csabdin és a hozzá tartozó Vasztélyon, megérti, miért is szeretik az ottaniak a környéket, a települést.