Rómában folytatja tanulmányait a lajoskomáromi diakónus

Papok, ha arról beszélnek, miért választották hivatásukat, gyakran szólnak az elhívásról. Ez történt önnel is?

– Nagyon röviden összefoglalva, ez az elhívás teljesen helytálló. Ez így jól átlátható. Az ember elsősorban nem saját magától lesz pap. Szükséges hozzá a mi akaratunk is, de jó esetben érzünk valamilyen elhívást, ami vagy konkrét, vagy nem az, de Istentől szóló. Érettségi után gyógyszerészetet tanultam. Az egyetemen ért, fogalmazzunk úgy, egy küszöbinger; egy reggeli előadáson. Akkor még nem is a hivatás jelent meg, hanem annak a feszültsége, hogy ahol vagyok, amit csinálok, az nem az, ahol lennem kellene, nem az, amit csinálnom kellene. Ez még nem az az elhívás volt. Egy folyamatos kérdezés és tanakodás kezdődött bennem és a környezetemben. Nagyon fontosnak tartottam, hogy mindezt olyan emberekkel osszam meg, akik képesek ref­lektálni arra, hogy amit mondok, az valódi lehet-e. Egy folyamatos, intenzívebben egyéves periódus, keresés vége volt az, amikor azt láttam, hogy Isten velem van.

Hittel teli nevelést kapott?

– Igen, sőt 10 évig katolikus iskolába jártam. Ennek volt pozitív és negatív oldala. Voltak bennem kérdések, volt olyan időszak, amikor nem akartam templomba járni, mert nem láttam értelmét. Ahogy folyamatosan nőttem föl, úgy a hitem is fejlődött.

Lemondásokkal jár a katolikus papi hivatás. Ezen át kell lendülni, fel kell dolgozni, el kell fogadni?

– Az egyház nem árult nekem zsákbamacskát. Mivel senki nem kényszerített, hogy pap legyek, ezért erről nekem kellett döntenem. Ez ettől függetlenül nem egy egyszerű döntés. Igen, úgy látom, hogy ez egy lemondás, de – és ezzel nem hárítani akarok – sokkal szomorúbb az, amikor olyan emberek nem házasodnak, akik nem fogadták meg azt, amit én igen, akikben megvan az akarat, hogy házasságra lépjenek, családot alapítsanak. Nekik talán sokkal nehezebb.

Önben nincsen, nem volt ilyen akarat? Vagy van egy ennél erősebb?

– Ez az akarat megvan, meglenne. Amikor az egyetemet elkezdtem, nem éreztem azt, hogy nekem később nem kellene családot alapítanom, családban élnem. Igen, volt egy ennél erősebb… Ami felülírta? Nem írta fölül, ez nem így működik szerintem. Amikor az ember azt érzi, azt látja, hogy van egy küldetése, akkor megéri. Ezt mindannyiunknak személyesen mérlegelnie kell, még mielőtt elkezdenénk a képzést, és közben is, még utána is. Fontos, hogy ez nem lehet bennünk valamiféle elfojtás.

A partiumi Nagybánya városában született. Hogy vezetett az útja Fejérbe, a Székesfehérvári Egyházmegyébe?

– Édesanyámmal és a nagyszülőkkel költöztünk 2000-ben, könnyebb volt nekik is itt. Először a Nyírségbe költöztünk, mert ott voltak rokonaink. Édesanyámnak jobb munkalehetőségei adódtak Budapesten, ezért ő viszonylag hamar tovább is költözött. 2007-ben költöztünk Fejér megyébe, Újbarokra, amikor nagyapám meghalt. Mi már évek óta Pesten éltünk akkor. Nem szerettük volna, hogy nagyanyám egyedül éljen.

Testvére van?

– Igen, van. Amikor én 18 éves voltam – most már több mint 10 éve –, ő elhunyt. 15 éves volt. Megbetegedett, leu­kémiás volt, nem sikerült meggyógyítani őt.

Ezt fel lehet dolgozni?

– Nehéz. Furán hangozhat, de a feldolgozásban segített az, hogy éppen készültem az érettségire, szükségem volt arra, hogy összeszedett legyek. Illetve öcsém elég hosszan volt beteg, sokáig volt kórházban. Amikor bekerült, azt mondták, 48 órája van hátra, ehhez képest még másfél évig élt. Arra emlékszem, hogy amikor legeslegelőször bementünk a kórházba, akkor ott helyben összetörtem. Megéreztem, hogy elveszítem, elveszíthetem őt. Utána, ahogy láttuk, hogyan változik az állapota, az egyrészt reményt adott, másrészt el tudtunk lenni egymás mellett anélkül, hogy a lényegi dolog kizárólag a testvérem betegsége legyen. Az utolsó másfél évben egy többé-kevésbé lezárható kapcsolat volt a miénk, illetve picit megváltozott. Nem túlzás, hogy mindez az egész család számára traumatikus élmény volt. A legelső újmisémen, Újbarkon, a szentmise végén, édesanyám megáldása során az egyik szövegben ez állt: „lásd meg fiaidnak fiait!” Amikor ezt mondtam neki, eltört a mécses, egy darabig nem tudtam folytatni.

Ez a mély nyomot hagyó élettapasztalat segíthet a papi hivatás során?

– Részben igen, másrészt pedig egy olyan embernek, aki például idejekorán elveszíti a gyermekét, igazán semmi és senki nem segít. Ez egy olyan küzdelem, amit az embernek saját magában, és – hitünk szerint – Isten segítségével kell megvívnia.

Lajoskomáromból, a diakónusi esztendő után hamarosan Rómába indul továbbtanulni.

– A diakónusszentelés után egy év gyakorlat következett, hogy betekintést nyerhessek egy plébánia életébe. Lajoskomáromban sok mindenben szabad kezet kaptam, tanítottam hittant, részt vettem az egyházközség életében, temetéseken, esketéseken, keresztelőkön. Ez egy jó év volt nekem. Október elején kezdődik az oktatás a Pápai Szent Alfonz Akadémián. Erkölcsteológiát fogok tanulni, azon belül egy olyan szaktárgyat, amit bioetikának hívnak. Ez az élet kérdéseivel, az erre adandó válaszok keresztény megfogalmazásával foglalkozik. Vannak „slágertémái” is, amelyeket mindenki ismer, az abortusztól elkezdve a fogamzásgátlásig, de mindez sokkal tágabb. Magam a szakdolgozatomat az örökbefogadásról írtam, részben ez is idekapcsolódik.