Az én kedves kis falum – Sukoró

A Velencei-tó térségének egyik legnyugodtabb települése Sukoró, amely még Székesfehérvár agglomerációjának tekinthető, a Velencei-hegység lábánál, a tó északi partján fekszik. Olyan település, ahová jó hazajönni, ahol jó otthonra lelni, hiszen ahogy most az M7-es autópálya, a megyeszékhely és a Velencei-tó közelsége teszi vonzóvá, úgy közel négyszáz éve a Buda és az Adriai-tenger közt futó fő kereskedelmi útvonal tette azzá. Egyik legszebb épített öröksége az a régi, 1863-ban épült zsellérház, amely ma néprajzi múzeumként üzemel. Hajdani tulajdonosa, Frész Mária életének utolsó tíz évében még maga fogadta a látogatókat a paraszti világ emlékeit őrző épületben. A jellegzetes parasztház döngölt sárból épült, kemencéje, tűzhelye kézzel tapasztott. A benne őrzött bútorok, festett tulipános szekrény és a háztartási eszközök mellett még ma is ott van az az imakönyv, melyre Mária néni minden este tehette a kezét az esti szertartásos ima során – ezt írják róla Sukoró hivatalos weboldalán. Elindultunk hát, hogy megnézzük a házat, ahol megfagyott a múlt, ahol egy család életének személyes darabjai keverednek a környék emlékeivel.

Ez a múlt néhány évtizede még a mindennapok része volt

A Szilvás sorra kanyarodva kissé zavarba ejtő helyzetbe kerül az ember, mert hát gyakorlatilag szinte bármelyik ház lehetne néprajzi múzeum is egyben. A fehérre meszelt nádtetős házak gondoskodó kezekben vannak, ez egyértelműen látszik. A tulajdonosok őrzik a paraszti világ emlékeit, múltját, s talán déd- és nagyszüleik örökségét is. A lejtős, szűk utca tán legtetején egy, a fakerítésre erősített tábla jelzi, hogy megérkeztünk. A kaput már kitárta Kovács Róbertné Vera, akit a helyiek csak Veronkának hívnak. Hatalmas diófa alatt húzódik a ház, takaros, nyírt füves portával, s ahogy kell, muskátlival az ablakban. Vera gondoskodik itt mindenről, ahogy régen maga a tulajdonos is tette. Érkezésünk előtt locsolta fel a ház padlózatát, hogy frissítse a döngölt földet. A házba lépve, az apró ablakokon beáramló kevés fényhez lassan szokik hozzá a szem, de a bejárattól jobbra és balra nézve is hamar kirajzolódnak a magas támlás ágyak, egy bölcső és a festett szekrény alakja.

– Ez a ház 1863-ban épült, egy tisztaszobából, egy konyhából és egy hálószobából áll – meséli Vera. – Ilyen három­osztatú házak voltak itt Sukorón. Ismertem Frész Máriát, aki egy egyszerű, nagyon aranyos, elég magas néni volt. Sváb származású, Nadapról került ide Sukoróra, ide jött férjhez, az életét itt élte le ebben a házban. A szekrényben most is itt vannak a ruhái, fejkendő, vállkendő, blúzai, szoknyái, mind megvannak – mutatja a nyitott szekrényben sorakozó népies, csinos darabokat. Mintha most is csak Máriára várnának a szerény gardróbban a felöltők. – Akkoriban nem igazán volt télikabát, kendőt kötöttek magukra. Volt egy ünnepre és volt egy hétköznapra – teszi hozzá Vera.

Áttérünk a konyhába, ahová egyébként a bejárati ajtóból is jutunk. A falakon, mélyedésekben, polcokon mindenhol fazekak, tányérok, kerámiák. A tűzhely mellett szinte látom Mária nénit – ahogy hajdan nagymamámat, kötött fejkendőjében – készíteni az ételt. Ez a múlt még nem is annyira a múlt, húsz, harminc, negyven éve még a mindennapok része volt. A ráégett zsiradék és korom az egyszerű zsellérélet mindennapjairól tanúskodik. A nyitott vagy szabad kéményes konyha eszközei, az edények, mint megtudtuk, Csákvárról származnak, ugyanis a környéken csak ott volt fazekasság, onnan hordták az edényeket ide. – A nagyobbakban főztek, a kisebbekben pedig tároltak: tejet, aludttejet, lekvárt, mézet – meséli Vera, majd a földre mutat: – A padló tapasztott sárföld, amit minden évben friss trágyás sárgafölddel felkentek. Erre nyáron kerítettek sort, hiszen szaga volt, ám így egy-két órán belül megszáradt. Rendszeresen fellocsolták frissítésképp. S amikor söpörték, nem porzott. A vastag házfalak frissen meszelt felületén, ha végigszalad a kéz, hűvös szilárdságot érezni. – A ház falai döngölt sárból vannak – árulja el a gondnok. Majd az udvar irányába mutat: – Hátul van egy istálló, mert a néninek volt egy tehene. Ellátta az egész utcát tejjel. Most itt a falubeliek tárgyi gyűjtése látható – mondja, s vezet is hátra: itt még az a szerény világítás sincs, mint a házban. Fonott kosárka, rokka, régi képek, lámpások, kerti szerszámok kaptak itt helyet, s egy fából készült kisbicikli is. Egy hajdanvolt kisgyerek talán legszebb játéka. Ma már Mária néni háza sokak emlékét őrzi, a sukoróiak dolgos, szorgalmas életének lenyomatát.

Nyáron zsivaj, télen nyugalom uralkodik Sukorón

Megkérdeztünk három lakost, hogy mi is az, ami ide hívta, illetve ami itt tartja őket?

- Nagyon szeretek Sukorón élni, gyönyörű a környezete. Gyerekkorom óta itt élek, a múzeumban pedig huszonöt éve dolgozom – mesél magáról és a településről, ahol él Kovács Róbertné. Sok olyan látnivaló van itt, mondja, amit érdemes megnézni, akár itt él az ember, akár látogatóként érkezik: megemlíti az ingóköveket, az Angelika-forrást, a templomot, ahol a haditanács ülésezett 1848-ban, a Fő teret.

Ugyanezt gondolja Németh István is, aki tősgyökeres sukoróiként sosem lakna máshol. – Gyermekkoromban itt leltem barátokra, ide jártam iskolába, itt vettem részt a közösségi életben s itt ismertem meg a feleségemet is. 32 éve élünk közösen itt – majd megemlíti a környék természeti szépségeit, a Meleg- hegyet, a Velencei-tavat, a panorámát. – Sukoró vendégeinek mindenképpen látniuk kell a református és a katolikus templomot is, teszi hozzá.

Nem rokona Istvánnak Németh Mercédesz, de közös bennük, hogy sukorói lakosok mindketten. A hölgy másfél éves korában került a faluba. – A csend, a nyugalom és a jó levegő számomra az első, ami Sukoróról eszembe jut. Amikor Budapestre megyek, szinte kultúrsokként ér, amit ott tapasztalok. Megnyugvás hazatérni.