Telt ház előtt mesélt a régmúlt karácsonyokról Nádasdy Borbála grófnő

Harmadik alkalommal tért vissza Kápolnásnyékre vasárnap délután történeteivel Nádasdy Borbála grófnő, írónő, balettművész, színésznő – aki 1956 után elmenekült, száműzöttként élt Bécsben, majd Franciaországban, hogy végül visszatérjen Magyarországra. Nádasdy grófnő 1939. május 12-én, Budapesten látta meg a napvilágot a nemesi Nádasdy család leszármazottjaként, így a lepsényi kúria biztonságából gyakran átjárt játszani a mostanra felújított nádasdladányi kastélyban élő rokonsághoz. A régmúlt karácsonyokról, a külföldi élet nehézségeiről telt ház előtt mesélt, s ahogy soha, úgy most sem rejtette véka alá véleményét, ezúttal arról, mit lát elveszni a mai világban az ünnepvárás lényegéből. 

– Ez a hely tele van kultúrával, szeretettel – tárja szét a kezét a Halász-kastélyban közönsége előtt a mesélő, aki a mai idők megpróbáltatásai kapcsán is azt mondja: álljunk hozzá erővel, ne félelemmel, s akkor túljutunk rajta! – Az embereket továbbra is érdekli a szép szó, és értékelik, ha szeretettel áll az egyik ember a másikhoz. Ez a civilizáció része. Karácsony előtt, adventkor pedig a felkészülés ideje jön el, amikor Krisztus születésére várunk. Le kellene nyugodni, hogy ne féljünk. Akkor is, ha arra buzdít minden, hogy vegyünk még valamit, legyen még jobb a vacsora, nem véletlen, hogy szilveszterre kimerülünk – tanácsolja a grófnő, akinek gyermekkori karácsonyai, mint meséli, nagyon szépek voltak; egészen hatéves koráig. 

– A lepsényi kúriában, amíg még együtt volt a családom, és én kislány voltam, meghitt, szép karácsonyaink voltak, de nem gazdagok! Mindenki azt hiszi, hogy a grófoknak nagy vacsorák, esték, bálok övezték az életét. Hát nem. Karácsony szenteste előtt krumplit, levest és mákos tésztát ettünk, mert böjt volt. Ezt is elfelejtjük mára. Advent ugyanis nemcsak a várakozást, de a böjtöt is jelentette, melynek a lényege, hogy készítsük magunkat a nagy születésre. 

Nádasdy Borbála számára 1944-ben volt tehát az utolsó nagy, együtt töltött karácsony, melyből sok emléket őriz: verseket, adventi énekeket, a pásztorok dalait, készülődést. Egyszóval olyan lelki feltöltődést hozó hagyományokat, amelyek segítettek a lelki megtisztulásban. 

– Mindig arra gondolok, hogy az ember így vagy úgy, de ebben az időszakban megtisztul az ünnepre. Ez nagyon fontos: zaklatottan, idegesen ugyanis nem lehet belemenni a Megváltó születésének ünnepébe. Gyerekeimnek, unokáimnak is mindig mondom: nem kell folyton bevásárolni, nem baj, ha nincs meg minden. Tavaly voltam ismét Franciaországban, ahol a gyerekeim élnek: már novemberben készítik a karácsonyfát – emlékezik vissza Borbála, aki évtizedeken át élt ebben az országban, mégsem tudta sosem teljesen elfogadni az ottani szokásokat. A magyar hagyományok örökre belevésődtek. 

– Úgy érzem, mára sok helyütt megszűnt az a varázs, amit a karácsonyvárás jelentett számunkra. Amikor a karácsonyfát az angyalok hozták, amikor alatta meglepetések voltak, amit a Jézuska küldött. Franciaországban már hetekkel korábban és együtt díszítik fel a fát például – mondja, és hozzáteszi, hogy volt egy eset, amikor muszáj volt szólnia. – Egyik unokám fel akarta tűzni a csillagot a fa tetejére, amit előkészített. Egy ötágú, vörös csillag volt. Tudom, ők már nem tudják, hogy ez mit jelent, nem volt ebben részükről semmi szándék, de én mondtam, hogy na ezt nem. Elmagyaráztam nekik ennek a háttérjelentését, s mondtam, keressenek rá nyugodtan a neten, s kiderül számukra: ez egy keresztény jelkép volt Szíriából, amit a bolsevikok vörösre festettek. Kértem hát, hogy fessük át, vonjuk be arannyal. Azt kérdezték, miért politizálok. Mondtam, hogy azért, mert nekem erről szólt a gyerekkorom, erről tudniuk kell, s meg kell, hogy érintse a gyerekek lelkét is. A könyveim­ben is írtam erről. 

Borbála még sokat mesélt: a Jézuska születésére való várakozásról, a kalácsról, amit mára felváltott a bejgli, a csilingelésről, a meglibbenő függönyről, amely mögött angyalkák lábát vélte felfedezni gyermekkorában, egyszóval a varázslatról, amely azóta is hiányzik neki, s amelyet féltve őrzött a lelkében akkor is, amikor külföldön alapított családot – ahol tisztelve más kultúrák hagyományait, azért ha saját otthonába lépett: a magyar volt mindig az első.