95 éves Fehér József, a táci karnagy

– Amit én Debrecentől, a kollégiumtól kaptam, mindent Tácnak akartam adni. Emlékszem a megválasztásomra kántortanítónak. Tánczos Béla nagytiszteletű úr ezt mondta 1947-ben: „Magának nemcsak jeles kántori oklevele van, hanem szépen énekel is.” Takaros volt ez a falu, széles Kossuth utcájával, mint a debreceni Piac utca. De annyival érdekesebb, hogy a közepén folyt a Cinca-patak. Ez ritkán haragudni is tudott, mosta még az iskola falát is – mondja Fehér József. 

Egyszerre négy osztályt tanított; énekeltek, színdarabokat játszottak. Sok művészi tehetséggel megáldott fiatal élt a településen. Ekkor ismerte meg leendő feleségét, Takács Máriát, aki mindig mindenben segítette. Megszólaltatta az orgonát is, istentiszteleteken, esküvőkön, ünnepélyeken. 

Az államosítás kezdetekor állás nélkül volt, a felkínált megalázó helyeket nem fogadta el. Végül állást kapott Dégen, a kastélyban, a menekült görög gyerekek otthonában. Megszületett László és József fiuk. Az ott eltöltött évekre, a sok küzdelem és nehézség ellenére is, mindig jó szívvel emlékeznek. Gyerekkórust és felnőtt kórust is alapított. 

– Tácra 1966-ban tértünk vissza. Azóta is itt élünk feleségemék régi házában, ahol még 300 éves falrész is található – folytatja az emlékek felidézését. – Az iskolában tanítottunk, megalakítottam a csak helyiekből álló felnőtt kórust. Felejthetetlen öröm­ünnepek voltak a hazai és a külföldi fellépéseink, Palestrina-, Liszt-, Bartók-, Kodály-, Bárdos-műveket énekeltünk, Olaszországban kétezer ember előtt is daloltunk négy szólamban. 

„A csendre szükségünk van. / Adj csendességet, Istenem! / Imádkozunk, hogy rend legyen, / Hogy csend legyen a szívünkben” – Csenki Imre Kossuth-díjas zeneszerző Táci ünnepi zene című kórusművének kezdő sorai ezek, melyet Fehér József írt. A csendet, a rendet, a békességet az egyik legfontosabbnak tartja az életben. Ugyanúgy, mint az elveinkhez való hűséget és véleményünk nyílt vállalását. 

Az orgonára, gyermek- és felnőtt vegyes karra írt művet 1997 nyarán mutatták be a község tornacsarnokában. Az ősbemutató ma már zenetörténet, Csenki tanár úr a kórusművet Fehér József 70. születésnapjára komponálta. 

Jóska bácsi és Marika néni büszkék fiaikra. László világhírű, Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész; József, a Gorsium zeneiskola alapító igazgatója, a Magyar Köztársasági Érdemkereszt kitüntetettje. 

A tanár úr szabadbattyáni kötődéséről is szívesen mesél. A Csíkvár népdalkör 15 éves fennállásának alkalmából rendezett hangversenyen 2014-ben nemcsak a kórust köszöntötték, hanem karnagyukat, a Szabadbattyánért címmel kitüntetett Fehér Józsefet is. 

Amint a Hírlap krónikásaként írtam akkor: a zenepedagógus nem búcsúzott el végleg a szomszédvártól, de a népdalkör vezetését átadta utódjának. Alázat, hivatásszeretet és lelkesedés, a zene és az ének iránti határtalan szerelem jellemezte (és jellemzi) a tanár urat – mondták (és mondják ma is) róla a falubeliek. Soha nem feledjük, ahogy bevezetett bennünket a muzsika csodálatos világába – vélekedtek a kórustagok. Szertelenek ezek a leányok! – hunyorított kicsit elérzékenyülve Jóska bácsi. 

Gabrieli-Kiss Józsefet és feleségét, Kissné Révfalvi Andreát jó barátként aposztrofálja. A művész házaspár 2019-ben a 92 esztendős karnagy-néptanítót a folytatásos, hármas (Lepsény, Polgárdi, Sárosd) gyermekkórus-találkozók fővédnökének kérte fel. 

Az egyik rendezvényen Jóska bácsi mind a száz kis dalos pacsirtát megénekeltette. Felemlítette gyerekkora megsarkalt kedves kis csizmáját, majd a zsebéből elővarázsolta a rézből készült szerencsepatkót. És már zengett is a terem: „A szántói híres utca / cimbalommal van kirakva. / Ha még egyszer végig megyek rajta / nótát ver a csizmám sarka.” 

Búcsúzáskor a Bibliából idéz: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (Pál apostol II. levele Timóteushoz 4.7–8) 

– A véleményemet mindig nyíltan kimondtam, néha kaptam is érte a fejemre – tűnődik el végül. – Táctól köszönetet, elismerést nem várok, eddig sem kaptam – keserűek a szavai. 

A költővel szólva: egy gondolat bántja… Minden fáradozása ellenére legutóbb sajnos nem sikerült tető alá hozni a Liszt Ferenc és Kodály Zoltán emlékének adózó kórustalálkozót. A táci vegyes kar egykori tagjai közül huszonöten ott ültek volna díszvendégként az első sorokban.