Búcsúzunk Skorka Évától

Soha nem felejtem el azt a nikotintól recsegő, de úgy is kedves hangot, amikor felszisszen: – Hagyjon már! Nem teszem le, ez maradt nekem. 

Pedig pontosan tudta, hogy csak féltettem, de az ilyen féltés mit sem ér, ha közel nyolcvan esztendő ül a féltett vállán. És milyen nyolcvan év… 

A kislány Évike nem értette, az egymást szerető édesapjának és édesanyjának miért kellett külön élnie az ötvenes évek szűrt levegőjében. A kislány vidámságot kapott szüleitől, de nem értette, miért hurcolnak meg valakit, mert leírja: „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar!” 

S a felnőtté lett leány nem értette, miért nem ismeri meg saját édesapját a börtönben, mikor találkozóra ment. Édesapját, a szeretett férfit, a vidám apát, a sokat megélt embert elhasználta a kommunista diktatúra, és a felismerhetetlenségig elfogyott. 

Ötven évig hallgatott a felnőtté lett hölgy. Újságíró édesapja csábította a fotózás birodalmába, így lett nagy álma a fotólaborálás, míg végül egy családi jó barát a helyi kórházba hívta, ahol röntgenképeket laborálhatott. De a kórház vonzza a betegeket, és Skorka Éva jókedvével, szeretetével gyógyította őket. Nem volt orvos, csak gyógyító, nagyon sok szívbeteg gyógyítója. Hite és hivatása lett az ápolás. A belgyógyászat kardiológiai részlegének ismert ápolója volt. EKG-s Évaként emlegették az orvosok, ápolók, de talán a betegek is. 

Évike karácsony előtt elment, itt hagyott ódivatú lakást, süppeteg ágyat, festményeket. Itt hagyta a mosolyát, a nevetését, valamennyi vigaszát, amit betegeknek szánt. Nekem ő Évike, a nagyszerű házaspár gyermeke, akiből elementáris erővel szakadt fel szülei emléke, kiknek még a sírjuk sem lehetett egy hant alatt a korábbi rendszer miatt. Skorka Éva szülei dacos sírjaihoz tér 2022. január 18-án 13 órakor a Sóstói temetőben. Az EKG üresen sípol, de odafent a találkozás új hullámokat indít az égi műszereken. Évike! Óvja Isten! Emléke bennem él.