Oláh László: Merjünk beszélni a háborúról!

Mivel sikerült ezt kiérdemelni?

– A Honvédség és Társadalom Baráti Kör fehérvári szervezetének szerepe meghatározó volt a park létrehozásában és ma is az a működtetésében. A szervezet, a létesítmény nagyon komoly energiákat fordít a fiatalok honvédelmi nevelésére, és szeretnénk jó partnerei lenni mindazoknak, akik úgy érzik, ebben feladatuk, kötelességük és lehetőségük van.

Kikre gondol elsősorban?

– A családokra, hiszen ők a felnövekvő generációk legstabilabb bástyái. Ahhoz, hogy a családban a honvédelem és a hadtörténelem, vagy a dédnagyapa, aki harcolt a világháborúban, újra téma lehessen, a katonai emlékpark nagyon jó helyszínt biztosít. Hiszen ha szülők, nagyszülők érkeznek a gyerekekkel, az unokákkal, előjönnek a családi történetek, amelyek a magyar nemzet történetének is részét képezik.

Csak a háború kelti fel a figyelmet?

– Nagyon jó látni, amikor például a sorkatonaság időszakát bemutató kiállításon megáll egy idősebb apuka vagy nagypapa, és a tárgyak látványa felidézi benne az emlékeket, és örömmel mesél az unokának: ilyen surranót húztam, így nézett ki a gázálarcom, így kellett megvetni az ágyat… A mi küldetésünk, hogy az ilyen visszaemlékezéseknek megfelelő teret adjunk, s ennek nagyon komoly eredményei vannak. De az iskolák szerepét sem szabad lebecsülni. Nekik úgy segítünk, hogy tartalmas programot biztosítunk akár úgy is, hogy mi magunk látogatunk el egy-egy intézménybe.

Egyre inkább szükség van a hadsereg megerősítésére, és nyilvánvaló, hogy aki fiatal korában elég benyomást szerez erről, nagyobb eséllyel választja élethivatásának a haza fegyveres szolgálatát. Mikor kell ezt elkezdeni?

– Közel húsz éve napvilágot látott egy tanulmány, miszerint a fiatalok hazafias-honvédelmi érdeklődésének megágyazása nyolc-, tízéves korban a leghatékonyabb. Nagyon sok pedagógussal beszélgettem, és azt a véleményt alakítottuk ki, hogy ez az életkor előrébb tolódott. Most már akár hatéves korban lehet és kell ezzel foglalkozni.

Itt egy háború a közelünkben. Téma ez az otthonokban?

– Tapasztalataim szerint a családokban nem esik szó a háborúról. Kevés az a gyerek, aki mást mond. De sajnos a családban nem csak a háborúról, sok másról sem nagyon beszélnek.

Mi lehet ennek az oka?

– Megváltoztak a családok mindennapi élete, napirendje, tevékenysége. A problémák, élethelyzetek megbeszélése egyre hátrébb szorul, nagyon felületessé válik. Szerencsére akadnak üdítő kivételek, de egyre kevesebb számban. Elvileg az iskolában valamilyen szervezett formában kaphatna információt a fiatal, de ilyesmi a tanrendben nem szerepel. Csak akkor adódik erre lehetőség, amikor egy-egy érdeklődő gyerek a szünetben megkérdezi a pedagógust. Lássuk be, a tanórákon ennek nincs helye, hiszen egy matek- vagy fizikaórán erre nincs lehetőség. A gyerekek egymástól kapják a híreket, de ezek minősége megkérdőjelezhető, hiszen nagyon kevés időt töltenek a feldolgozásával. De ez nem csak a háborúval van így, csaknem mindennel: nagyon gyorsan fut át a fiatalokon az információ, és nagyon kevés az, ami megmarad, beágyazódik akár a tudatba, akár a lélekbe.

Miként lehetne változtatni?

– Az ő nyelvükön kell elmondani, mit jelent egy háború, milyen körülmények közül érkeznek azok az ukránul beszélő gyerekek, akik már feltűnnek az iskolában vagy a játszótereken. Nem tudom, ez kinek a feladata volna, nincs nálam a bölcsek köve. Az viszont tény, hogy a világ történelmének mintegy 3200 éve elég pontosan ismert és feldolgozott. Kassák Lajos kiszámolta, hogy ebből csak 250 év volt olyan, amikor sehol sem dúlt háború. Tehát a történelem az mindig hadtörténelem, mindig a háborúk története. Most itt tombol a szomszédunkban az ukrajnai háború, de amikor az én gyerekeim voltak kicsik, a délszláv háború dúlt. A nagyszüleim, a szüleim fiatal korában az első, a második világháború pusztított. Mi mindig azt mondjuk a fiataloknak, ne higgyék el, hogy ennek így kell lennie, tegyenek rendet a saját fejükben, mint az iskolatáskában, és ha kialakítanak maguk körül egy egészséges légkört, az kihat a környezetükre, a lakóhelyükre, és így tovább… Azt valljuk a katonai emlékparkban, hogy a béke értékét úgy tudjuk megértetni, ha bemutatjuk a másik pólust. Ha nem merünk beszélni a háborúról, a fájdalmakról, a halálról, a nélkülözésről, akkor elveszítjük a béke értékét. Ha nem tudjuk, milyen a háború, nem tudjuk értékelni a békét, amit már az én korosztályom is tálcán kapott, szinte járt nekünk. Olyan, mint amikor kinyitom a vízcsapot, folyik a víz, felkapcsolom a villanyt, világít a lámpa. Béke van: ez is természetes. De nem szabad elhinni, hogy valóban az.