Szenczy Sándor 26 éve Velencén alapította meg a Baptista Szeretetszolgálatot

A terepjáró ülésén görnyedtem, mert egy fertőzés miatt kihánytam még a vizet is. A jármű minden döccenése után úgy éreztem, kést forgatnak a gyomromban. Éjszaka volt, az autó fényszórói a sötétbe martak, a csillagokon kívül magunk voltunk. Döbbentem néztem a sofőrt: vajon honnan tudja, merre kell mennünk? A sivatag úgy ölelt minket körbe, akár egy néma, fekete óriás, amely nem képes felmérni saját erejét, és ezért észrevétlenül fojtja meg áldozatát. Előre néztem, a semmibe, oda, ahol talán a szétszakított, hazátlan és menekülő családok, a célt nem érő karavánok, a Szaharában bolyongó lelkek találkoznak egyszer.  

Szenczy Sándorral, a Baptista Szeretetszolgálat alapítójával az már sokadik utunk volt együtt. Soha nem felejtem el az estét, amikor fejem két kezébe fogta és úgy imádkozott a gyógyulásomért. Sok év telt el addigra a segélyszervezet megalakítása óta. A semmiből hozta létre. De nem, ez így nem pontos: hitből, ami számára a minden volt.   

Behunyom a szemem, amikor erre a régi emlékre gondolok, miután a távolból elért a hír, hogy Sándor hazatért Teremtőjéhez. Megértettem, hogy egy újabb fájdalom született meg bennem, amely most már a sírig kísér. Emlékezem a szavaira, melyeket földi idejének Velencén töltött szakaszáról mondott.   

– Az életem mindig a szélsőségekről szólt. Ha valamit tettem, azt mindig nagyon szenvedélyesen tettem. Ha Velencén laktam, akkor Velencén nagyon szenvedélyesen éltem és nagyon szenvedélyesen képviseltem a világ bármely országában azt, hogy velencei és Fejér megyei vagyok, azt, hogy ide tartozok azok közé, akik húsz éve a barátaim. Gyerekkoromban Százhalombattán éltem, de a legfontosabb történések ide kötnek. Innen lett feleségem, itt volt az első gyülekezetem, itt vannak azok a barátok, rokonok és családtagok, akik fontosak számomra. Itt találkoztam először az igazi élettel, az igaz megtéréssel, itt találkoztam először a halállal is. A temetéssel, a szomorúsággal. 

És igen, Velencén alakult meg a Baptista Szeretetszolgálat. A megye legnagyobb költségvetéssel és legtöbb alkalmazottal bíró civil szervezete volt jó ideig, talán még mindig az. A kezdeteket Sándor gyakran felidézte. 

– Ha arra gondolok, hogy ez az egész egy özvegyasszony ötezer forintjával kezdődött, akkor elbámulok ezen és csodálkozom. Egy este megjelent Velencén egy nyugdíjas néni, adott ötezer forintot és azt mondta, Sándor, csinálj ebből világmissziót! Mosolyogtam ezen, hiszen ötezer forint 1996-ban sem volt nagy összeg, de mégis komolyan vettem. Letettem a pénzt az asztalra, imádkoztam és azt mondtam, Istenem, legyen ebből világmisszió! Háborúk, rengeteg szociális munka, nemzetközi bevetések sora földrengéseknél és árvizeknél. Tízezrekkel találkoztam, sok százak megmentésében vettem részt aktívan. Szerintem többszörösen túlteljesítettük, amiről a régi mondás szól: ha valaki egy embert megment, akkor a világot mentette meg.  

Csaknem tíz éve, aznap, amikor Velencén díszpolgárrá választották, megkérdeztem, melyik az a helyszín, ahová úgy érzi, hogy mindenképpen vissza kell térnie. 

– Beszlánba, a kaukázusi túszdráma helyszínére. Találkoztam ott egy kisfiúval, Márknak hívták, a testvére volt Artúr. Amikor a terroristák elfogták őket a tornateremben, ahol több száz gyereket megöltek, akkor ő látta, hogy tarkón lövik a testvérét. Azt a fiút igyekeztem bátorítani, megpróbáltam őt a tőlem telhető minden módon segíteni. Néha a nem teljesült ígéretek rám terhelődnek. Beszlán egy olyan hely, ahová bármikor mentem vissza, mindig szíven ütött. Egy tantermet sokáig úgy hagytak, ahogyan volt a támadás után, kiégve, füstös falakkal, csupán annyit változtattak meg, hogy kirakták a megölt gyerekek fotóit. Körbe, a falakra. És én mindig megkeresem Artúrt azon a falon, és amikor emlékeimben az a kisfiú rám néz, mindig az tör fel bennem, hogy nekem még mindig van dolgom. Nem akarom, hogy ilyen falakról ilyen kisfiúk képei nézzenek rám. Nem akarom, hogy gyerekek elmenjenek egy évnyitóra, ahol halomra lövik őket. Beszlán engem mindig arra figyelmeztetett, hogy dolgom van. Amíg az ember a kezét nem ölelésre és simogatásra, hanem rombolásra és ölésre használja, addig nekem dolgom van.