Végül mégsem robbantották fel – immáron ötvenéves az újvárosi víztorony

A város fejlődése, terjeszkedése nem állt meg a hatvanas évek közepén, így a víz­ellátás fejlesztését sem lehetett figyelmen kívül hagyni: döntés született egy új víztorony építéséről. 1970. július 14-én azt írta a Dunaújvárosi Hírlap, hogy „az új víztorony a Castrum II. városrészben felépítendő tíz szintnél magasabb toronyházak vízellátását fogja biztosítani”. 1970 januárjában meg is kezdték az építkezést a földmunkákkal, majd fél évig csak az alapozási munkálatokat végezték, „760 köbméter betont és vasat építettek a földbe”, hogy megfelelő alapot biztosítsanak az erre épülő 68 méter magas víztoronynak. A torony építésének első fázisában egy 22 méter magas szakaszt húztak fel a munkások, majd némi szünet után 12 nap alatt kellett felépíteniük a hátralévő 46 méteres szakaszt. Egy hónappal később már azt írta az újság, hogy a 6-os útról már messziről látszik az addig elkészült 50 méteres torony, amely az ország legnagyobb úgynevezett kelyhes víztornya lesz, ha elkészül. Mint a cikkből kiderült, a kehelyhez szükséges ötven darab gerenda elkészítését már ekkor megkezdték. A méretek érzékeltetéséhez érdekes adat, hogy egy gerendába 700 kilogramm vasat építettek be, és az egész felépítmény önsúlya 750 tonna, átmérője 33,5 méter, és speciális emelő­szerkezettel juttatták a már álló gerinc tetejére.  
1970 decemberére tervezték, de végül csak a következő év áprilisában húzták fel a helyére a kelyhet, mint egy gyűrűt, a víztorony testén 15 darab egyenként 5 centiméter átmérőjű acél sodronykötél és egy olajnyomásos emelő segítségével. A munka nem haladhatott gyorsan a nagy súly miatt: egy másodperc alatt egy millimétert tudtak emelni a kelyhen. 
A kelyhet rögzíteni kellett, fel kellett szerelni a függőtetőt, és ki kellett alakítani benne két, összesen kétezer köbméter befogadóképességű medencét. És akkor még össze kellett kötni a tornyot a nyomócsövekkel, elvégezni a nyomáspróbákat, hogy aztán elindulhasson a próbaüzem. 
1974. október 25-én írta a Dunaújvárosi Hírlap, hogy megnyílt „a nagyközönség előtt a korábbinál lényegesen nagyobb területen a Dunaújvárosi Múzeum római kőtára. A castrumi víztorony és a Duna-part között – az egykori Intercisa területén – kellemes, esztétikus elhelyezésben várják az évezredes kövek a múlt iránt érdeklődőket.” Végérvényesen összekapcsolódott hát a több ezer éves épített örökség és az 1970-es évek építészeti bravúrja. 1981-ben arról írt a sajtó, hogy javításokat kellett eszközölni a víztoronynál. Ez nem is csoda, hiszen az időjárás és a nemritkán nyolcvanfokos hőin­gadozás kikezdte a kelyhen a tetőzet szigetelését. 1989-ben aztán ismét arról cikkezett a Hírlap, hogy a szigetelés helyreállítása ismét szükségessé vált, s emiatt ki is kellett vonni a víztornyot a forgalomból jó két hétre, amíg a munkálatokat elvégezték.  
A város új történelmében aztán a víztorony szerepelt a hírek között azzal is, hogy valaki fel akarta robbantani. Majd vízközmű-szolgáltatót is váltott a város éppen ebben a hónapban, lehet, hogy majd ennek is lesznek utózöngéi, mint a távhőszolgáltató-váltásnak, persze a víztorony ezek egyikéről sem tehet, az csak áll, és közben teszi a dolgát. Immáron ötven éve…