Menekülők, jobb életre vágyók

Eddig egyik helyről a másikra vezényelték őket, az utolsó hír felőle valahonnan Odessza mellől érkezett, a környékbeli erdőkben várják az oroszokat, de egy ideje már nem érkezett üzenet tőle. Arra gondolok, a sok rossz között mégiscsak jó jel, hogy legalább a magyarok együtt harcolnak az ukránokkal. Nem tudom elfelejteni a délszláv háborút, amikor a magyarokat együtt sorozták be a jugoszláv hadseregbe, aztán kitették őket az első vonalba. A horvátok aztán úgy kerültek a hátukba, hogy a magyar határvédelem visszahátrált, így aztán a szerb oldalon harcoló magyaroknak a menekülésen kívül nem sok más lehetőségük volt: aki ezt nekem akkor elmesélte, annak az alsó lábszárát lőtték keresztül.

Aggódunk tehát a háborúban harcoló kárpátaljai magyarokért, akiknek számáról nem ismerünk adatot. Máskülönben én Demkó Attila biztonságpolitikai szakértővel értek egyet, aki szerint „bármit mond ma egy magyar Ukrajnáról, legyen politikus vagy újságíró, nem árt, ha tudja, akár egy ártatlannak gondolt félmondatból vagy egy kis publicisztikából is lehet olyan vihar odaát, amely még nehezebbé teszi kárpátaljai testvéreink helyzetét”. Csend és visszafogottság minden szinten, int Demkó, és igaza van.

Mert még sokan otthon vannak, próbálják elkerülni, hogy behívót kapjanak, amely bármikor megtörténhet akár egy utcai igazoltatás során. Akinek jó szakmája van, például vasutas, egyelőre mentesül, de nagyon nyugodt nyilván ő sem lehet. András úgy döntött, hogy távozik: 250 dollárjába került, hogy átjusson a határon, de van, akinek ez 5 ezerbe fájt. Felesége és gyermekei külön jöttek utána, és mivel amolyan mindenes, azaz szinte mindent meg tud javítani, máris elhelyezkedett Budapesten és dolgozik. Így nem okoz számára problémát, hogy fenntartson egy havi 130 ezer forintos albérletet, felesége pedig egyelőre a gyerekekkel otthon maradhat.

Persze nem mindenki tudja ilyen jól megoldani az életét, akik a semmibe érkeznek, azok az első segítséget a fővárosi BOK Sportcsarnokban kapják meg. Hajnali négykor érkezem, a küzdőtér csendes, csak néhány segélymunkás sétálgat, kávézik, próbál ébren maradni. Az elkerített területen kétszázhetvenen alszanak, ők már kaptak higiéniai eszközöket, fogkefét, fogkrémet, fertőtlenítő szereket, kinek mire volt szüksége. Mindig van friss szendvics, péksütemény, időnként adományként pizza is érkezik, lehet kérni meleg levest, kávét, üdítőt. Sajnos el kell ismerni, idő kellett ahhoz, hogy a segélymunkások kidolgozzák annak a rendszerét, miként szüntessék meg a helyzettel visszaélők garázdálkodását. Mert azok, akik – miként fogalmazzak finoman? – erősen eltérő kulturális közegből érkeznek, gyakran átlépik a még tolerálható viselkedési normák határait: konkrétan esetenként úgy kell őket elzavarni az élelmiszeres pult mellől, hogy jusson másoknak is a segítségből. Természetesen származási alapon különbséget nem lehet tenni, mindenki jogosult a támogatásra, aki Ukrajnából érkezik, még az ott tanult arab diák is: én kettejükkel találkoztam. Ők, ha éppen úgy gondolják, imaszobát vehetnek igénybe. De a BOK csarnokban akár munkát is kaphat az, aki hosszabb távon készül hazánkban tartózkodni.

Egy férfi támasztja meg mellettem a korlátot és panaszkodik, azt mondja, hetvenkét órája ébren van, és nem biztos, hogy lesz váltása. Nem világos, hogy a csarnok fenntartásának gépezetében ő melyik fogaskerék, a ruhájából nem derül ki, mire megkérdezném, kábán továbbsétál, hogy állva el ne aludjék. A BOK csarnok (az egykori Syma csarnok) március 21-től a humanitárius segítségnyújtás központi helyszíne, miután a Keleti és a Nyugati Pályaudvart el kellett hagyniuk a segélyszervezeteknek. A munka javát továbbra is civilek végzik, de a korábbinál sokkal hatékonyabb keretek között. A beléptetést szigorúan ellenőrzik, rendőrök figyelnek arra a bejáratnál, hogy ne lehessen csak úgy besétálni. Az adományokat az egymást tizenkét óránként váltó segélyszervezetek hozzák, a Baptista Szeretetszolgálat például a pákozdi logisztikai központból. A csarnok berendezése logikus és könnyen átlátható. A számozott blokkoknál minden ki van írva angolul és ukránul is, de a biztonság kedvéért mindig van a helyszínen tolmács – néha maga is korábbi menekült. Van helyük az állatokkal érkezőknek, akik pedig azonnal továbbutaznának, mert várják őket valahol, azokat elszállítják a pályaudvarokra vagy a repülőtérre. Még telefonos cégek is jelen vannak itt.

Reggel nyolc órakor érkeznek az ellátópulthoz a vöröskeresztesek vagy nyolcan. Még akkor is csend és nyugalom van, de a MÁV üzenete megérkezik: a következő vonaton nyolcvanöt menekült ül. A segélymunkások sóhaja nem a munkának szól: jobban telik az idő, ha van dolga az embernek. A legtöbben azt jósolják, hogy őszig ezt biztosan így marad.