A szociális pályán találta meg önmagát Tisztl Henrik, az Alba Bástya Központ intézményvezetője

Miért döntöttél úgy, hogy a szociális területet választod hivatásodul? Honnan ered ez a fajta elköteleződésed?

– Ez egy elég érdekes dolog, ma már felvállalom és el is szoktam mesélni. Fehérvári vagyok, az Ősz utcában laktunk a szüleimmel egy tízemeletes panelban. Talán a 90-es évek eleje lehetett, amikor olyan 8-9 éves gyerkőcként a játszótéren elkezdtem beszélgetni egy idősebb úrral, akire ma azt mondanánk, hogy hajléktalan, de a 90-es évek elején egy kisgyerek ezt nem tudta volna így megfogalmazni. Akkor én hazavittem őt, hogy segítsünk neki. Ez kellő riadalmat keltett a családban. Aztán úgy emlékszem, hogy az úr végül kapott egy kabátot. Valahol itt kezdődhetett az egész, ezt szoktam egyfajta szakmai gyújtópontként említeni.

Amikor a karrierválasztásra került a sor, már egyértelmű volt számodra, hogy családokkal, gyerekekkel szeretnél foglalkozni?

– Nem feltétlen. Amikor szakmát kellett választani, akkor a vendéglátás mellett döntöttünk a szüleimmel. Az látszott, hogy nálunk a család nagy része reálos beállítottságú, és az is látszott, hogy én nem vagyok az. Mivel nekem a humán területek, az emberekkel foglalkozás volt az erősségem, ezért úgy gondoltam, hogy megpróbálom a vendéglátást. A középiskolai végzettségem így szakács-felszolgáló lett. Az iskolát elvégeztem, de végül nem ez lett az én utam. Elkezdtem nyári gyakorlatként konyhán és felszolgálóként is dolgozni, és akkor jöttem rá, hogy az emberekkel továbbra is szeretnék foglalkozni, de nem ilyen formában.

Akkor alapvetően a segíteni akarás terelt a szociális pálya felé?

– Azt mondanám, hogy az emberközpontúság volt az, ami igazán motivált. Ezt próbáltam keresni a vendéglátásban is, de ott ezt nem találtam meg. Nyilván a segítés, a segítség is egy fontos momentuma ennek, de talán – azt gondolom – az emberközpontúság fontosabb. A vendéglátós szakma után elmentem általános szociális munka főiskolai képzésre, onnan már egyenes volt az út, rájöttem, hogy ez az, amit kerestem.

Amikor megismerkedtél a hivatás gyakorlati részével – ami olykor tényleg kihívásokat és nem mindennapi élethelyzeteket hoz a szakmabeliek elé –, akkor sem riadtál meg?

– Szerintem a szakmán belül is vannak olyan területek, amik közelebb állnak az emberhez. Két évig dolgoztam az intézmény – az Alba Bástya Család- és Gyermekjóléti Központ jogelődje – idős ellátással foglalkozó szakmai csoportjában, és habár tetszett, szerettem, mégsem találtam meg benne igazán önmagamat. Azt gondolom, időt és energiát kell szánni arra, hogy az ember megtalálja azt a tématerületet, ami igazán illik hozzá. Vannak még jó sztorijaim azokból az időkből, amikor 2006-ban ide kerültem gyakornokként. A kollégák nagyon aranyosak, kedvesek voltak, és tettek arról, hogy az ember meglássa a szakma mélységeit és magasságait is. Többször voltam én is olyan helyeken környezettanulmányt készíteni, segíteni, ahol aztán tényleg eldől az, hogy az ember tudja-e ezt hosszú távon csinálni. 

Van olyan történet, amit meg lehet osztani a nyilvánossággal?

– Ami nagyon megmaradt, hogy a Móri úton volt egy hely, ahol többen laktak együtt és nem feltétlenül a legjobb állapotúak voltak az ingatlanok. Kezdő szociális munkásként bementem, és egy nagyon kicsi helyiség fogadott, ahol elkezdtem kitölteni a környezettanulmányt, amiben felmérjük a körülményeket az infrastruktúrától a személyig. Már nagyjából 20-25 percet eltöltöttem a szobában, amikor kiderült, hogy a velem egy helyiségben lévő úr komoly TBC beteg. Persze igyekeztem szakember maradni és elrejteni az ijedséget az arcomról – bár nem biztos, hogy ez sikerült. Ez az első munkanapjaim egyike volt. Még ma is van itt néhány kolléga, aki akkoriban is itt dolgozott, és utólag mondták, hogy várták, jövök-e még másnap dolgozni.

Említetted az imént, hogy mindenkinek meg kell találni szakmán belül a hozzá legközelebb álló területet. Számodra melyik szociális ág tölti be ezt a szerepet?

– A családsegítés, a családvédelem, ami hozzám legközelebb áll, ebből is szakvizsgáztam. Dolgoztam jelzőrendszeres házi segítségnyújtásban, olyan ellátási vonalon, ami nem bentlakásos idős ellátáshoz tartozik, hanem az alapellátás része. Gyermekjólétben szakmai vezető voltam, de ami talán hozzám legközelebb áll szakmailag, az a család- és gyermekjóléti szolgáltatások közül a mai szolgálat szakmai egység, mert ott az önkéntesség egy nagyon erős motívum, de mondhatnám az óvodai, iskolai segítést is, ami kinyitotta a világot nekünk, lehetővé téve azt, hogy nemcsak problémákkal, nehézségekkel fordulhatnak hozzánk, hanem gyakorlatilag bármivel. Ezek a területek közelebb állnak hozzám, mint a hatósági jellegű, kötelező együttműködések.

Sokszor hallani, hogy a hirtelen nehéz helyzetbe került családok nem mernek időben segítséget kérni, szégyellik azt a szociális helyzetet, amibe akár önhibájukon kívül kerültek. Ez még ma is aktuális probléma vagy tapasztalható némi változás?

– Szerintem segítséget kérni mindig nehéz, de azt tapasztalom, hogy ma már jóval könnyebben elfogadják azt. Próbáljuk az intézményt, az infrastruktúrát, a kollégákat, az arculatot, mindent afelé mozdítani, hogy minél nagyobb nyitottságot sugalljunk, közvetítsünk és kommunikáljunk, hogy minél többen jöjjenek, merjenek segítséget kérni, keressenek meg minket. Sokkal nagyobb esélyünk van jól segíteni, ha hamarabb tudunk a problémáról, ezért is fontos, hogy ki, mikor kér segítséget. Azt gondolom, hogy a rászoruló vagy a problémával küzdő ügyfelek nagy része egyébként mer kérni, de el kell jutni odáig, hogy az ember tudjon segítséget kérni, és azt el is tudja fogadni.

Az elmúlt időszakban a háború és a vírushelyzet kapcsán is rengeteg adománygyűjtéssel igyekezett segíteni az Alba Bástya a nehéz helyzetbe került családoknak. Napjainkban mi jelenti a legnagyobb kihívást a család- és gyermekjólét területén?

– A legnehezebb, hogy folyamatosan – és nagyon gyorsan – kell reagálni a szükségletekre: a menekültügyi feladatellátásból kifelé megyünk, de nem feltétlen tudjuk, hogy mire lesz szükség néhány hónap múlva. Intézményként látjuk, hogy nehezedik a helyzet, akár csak az energiaárak emelkedése miatt. Készülünk, készítjük a családsegítő kollégáinkat is arra, hogy lehet, hogy most másfajta szerepvállalásuk lesz. Pont nemrég beszéltünk erről, hogy a Covid egy új típusú reagálási módot, egy teljesen másfajta rugalmasság meglétét követelte meg. Szerencsére azt mondhatom, hogy a kollégáim rugalmasan tudtak alkalmazkodni az új helyzethez. Viszonylag hamar tudtunk váltani. Így volt ez a háborús helyzet kezdetén is, amikor gyakorlatilag egyetlen nap alatt alakítottunk át egy helyiséget élelmiszerraktárrá.

Beszélgetésünk apropóját egy új feladatkör adta, mégpedig az, hogy a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesülete elnökévé választottak meg. Mennyire új számodra ez a fajta országos kitekintés?

– Korábban dolgoztam már a szervezet közép-dunántúli régiós elnökségi tagjaként. Ezt a szervezetet úgy kell elképzelni, hogy országosan igyekszik összefogni az olyan típusú intézmények nehézségeit, jó gyakorlatait, kreatív megoldásait, mint amilyen az Alba Bástya is. Az elnöki feladatokat kaptam meg, erre választottak ki. Legfontosabb feladatom, hogy összefogjam az embereket ebben a három évtizedes múltra visszatekintő szervezetben. Az egyesület mind az ügyfelek, mind az ebben dolgozó szakemberek érdekeit próbálja képviselni, megvilágítani a jövő szakmai trendjeit, és azokat esetleg tanulmány formájában közreadni mindenkinek. Az egyesület legfontosabb eseménye a már hagyományosnak számító októberi konferencia, amin három-négyszáz fő szakember vesz részt, s lehetőség van tapasztalatot cserélni, megismerni egymás jó gyakorlatait, kibontani egy-egy aktuális témát, nehézséget.

Hogy fogadtad a kinevezés hírét?

– Nagyon örültem neki, de ugyanakkor kettős érzés is volt, hiszen ezzel óriási felelősség is jár. Mindemellett hatalmas megtiszteltetés, hogy azok a szakemberek, akik ezt az egyesületet hosszú időn keresztül irányították, képesnek tartanak arra, hogy én ezt tovább vigyem. Ez egy óriási megerősítés volt nekem és hiszem, hogy a helyi, székesfehérvári munkámat és a szakmai fejlődésemet is támogatja majd ezen feladat vállalása.