Méltó kézbe került Nádasdladány díszpolgári címe

Nehéz volt elhinni

Még most is könny szökik a szemébe, amikor azt kérdezem, milyen érzés volt megtudni, hogy ő kapja Nádasdladány díszpolgári címét.

– Ez volt az első döbbenet számomra – válaszolja Kiss Bertalanné, mindenki Borikája.

Eleinte nem lehetett senkinek sem elmondani, milyen nagy megtiszteltetés éri. Majd amikor megkapta a meghívót a díjátadó eseményre, akkor már bizalmas köröknek meg lehetett súgni, csak nem sikerült.

Gyorsan hívta a lányait, alig várta, hogy elmondja nekik a nagy hírt, de  ahogy lenni szokott, ilyenkor senkit nem lehet elérni.

Egyenesen a mélyvízbe…

Borika 18 éves korától általános iskolai gyerekekkel foglalkozott. A középiskola elvégzése után a sárszentmihályi iskolába került. Az akkori főnöke gondolkodás nélkül dobta a mélyvízbe a fiatal tanítót, mindjárt az első osztállyal harminckét gyereket kapott. Mindenki tudta, hogy új tanító néni érkezik, így az első napon a 32 gyerek mellett, 32 felnőtt is várta a tanteremben. A megdöbbenéstől szóhoz is alig jutott.

…majd Pápay Ágoston intézetébe

A tanítóképző elvégzése után máris neki szegezték a kérdést: nem lenne gyógypedagógus? Ez a pálya teljesen idegen volt számára. Martonvásárra került, Pápay Ágoston szárnyai alá.

– Ő volt a martonvásári középsúlyos értelmi fogyatékosok bentlakásos intézetének az igazgatója, aki maga is rokkant ember volt. Az egyik kezéből csak a fele volt meg, egy szívvel-lélekkel pedagógus.

Na, így nem lehet!

Borika pályája kezdetén, az első tanítási óra után úgy jött ki a tanteremből, hogy a gyerekek a fehér köpenyének szélébe kapaszkodva csüngtek rajta. Az akkori igazgató csak annyit mondott: – Na, ezt így nem lehet. 
Ekkor tanulta meg, hogy mindenkivel egyenlően kell bánni, sajnálatnak nyoma sem lehet, mert az megkülönböztetés.

Volt itt minden az évek alatt

Borika sokat látott az évtizedek alatt, amit ezek között a gyerekek között töltött. Mert ne gondoljuk, hogy szellemileg bármilyen hátrányban is szenvedtek hasonló korú társaikhoz képest. Legtöbbjüknek a háttere volt más. Sokaknak nehéz, de akadt, akinek kifejezetten tragikus volt az élete. Ezek között a gyerekek között kellett erősnek maradnia, mert ezeknek a leendő felnőtteknek sokszor ő volt az is, akitől az alapvető szociális ismereteket megkaphatták. Saját családjukra nem számíthattak, ő volt az, aki valójában útjukra engedte a fiatalokat az életbe.

Ma is bántják az előítéletek 

A rendetlen és látszólag kezelhetetlen fiatal fiú, aki ma már tiszteletreméltó apuka és szorgos munkásember. Aki időről időre várja az ő tanárnőjét, hogy betérjen abba hentesüzletbe, ahol ő dolgozik. Csillog Borika szeme, amikor arról a kisfiúról mesél, aki egyszer csak az ő csoportjába került, és csak a baj volt vele. Viselkedése, magatartása megzabolázhatatlan és érthetetlen volt. Egy alkalommal osztálytársai panaszkodtak a tanárnőnek, hogy elviselhetetlennek tartják már a viselkedésén túl, a kellemetlen szagot is, ami belőle és ruhájából árad. Ekkor érezte Borika, hogy elkerülhetetlen a család meglátogatása. A kisgyermek lakhelye testet-lelket borzongató volt. Az anyja korábban súlyosan bántalmazta az akkor még csak néhány hónapos gyermeket, aminek nyomait később is viselte magán. Később el is hagyta a családot, az apa börtönben volt, őt a nagymamája nevelte, ha azt annak lehetett nevezni. Mint kiderült, a gyermek nem véletlenül volt mindennap koszos és büdös. A nagymama túl drágának találta a fürdéshez és a mosáshoz a vizet. A tanárnő az osztály többi tagját hívta segítségül, aki ruhát hoztak az iskolába a kisfiúnak. Minden reggel a tornaterem öltözőjében lezuhanyozhatott és tiszta ruhába bújhatott. Ez a kisfiú ma már olyan fiatalemberré cseperedett, aki maga mögött hagyta a családi borzalmakat, akire Borika a legnagyobb szeretettel és tisztelettel gondol. Ahogy mondja, a környezetében, akik ismerik, nem is sejtik, honnan jött és min ment keresztül. Nagyon büszke rá!

De emlékszik a csodaszép és nagyon okos roma kislányra is, aki tanulmányi versenyeket nyert, igazán szép jövő állt előtte. A középiskolát épphogy elkezdte, a család útját állta a továbbtanulásnak, így az életét is megpecsételték.

Messze még a pihenés 

Borika a több évtizedes szolgálat alatt sem fáradt el.
– Jaj, hogy vártam a nyugdíjat – meséli mosolyogva – hogy az nekem milyen jó lesz!

Hát nem bírta sokáig a gyerekek nélkül, s amikor Sárszentmihályról megkeresték, nem jönne vissza napközis tanárnak, a legnagyobb örömmel mondott igent. Még négy év kellett ahhoz, hogy végleg el tudja engedni a gyerekek kezét. 

Most sem ül otthon tétlenül, az önkormányzati képviselőtestület szorgalmas tagja, amire már évek óta annyira várt. Azt mondja, még rengeteg a tennivaló a faluban és reméli, hogy még nagyon sokáig teheti a dolgát.