Zene és sport, a magyarság szeretete

– Milyen szálak fűzik az olimpia bronzérmes távolugróhoz, Földessy Ödönhöz?  

– Apai dédnagymamám a testvére volt Ödön bácsi édesanyjának. Hála a Jóistennek, még volt szerencsém ismerni a dédnagymamámat és kisiskolás koromban rendszeresen jártunk Ödönékhez, akik ha jól emlékszem, a budapesti Galamb utcában laktak. Nagy családi összejövetelekre emlékszem. Valahol még őrzök egy olyan fényképet, ahol a felvételen egy asztalnál ül Földessy Ödön, Lázár Ervin és még néhány jelenlévő a családból. Találkoztunk tehát, nem csak hírből ismertük egymást. A mai napig tartom a kapcsolatot Földessy Csillával, Ödön bácsi leányával, unokatestvéremmel: épp az imént beszéltem vele, megemlítve az októberi, Székesfehérváron sorra kerülő emlékműavatás eseményét. Nagyon örült a hírnek, majdnem biztos, hogy ő is jelen lesz az ünnepségen. 

– Miként maradt meg önben a Helsinki olimpia emléke?  

– Édesapám rendszeresen felhozta a történteket, mert rettenetesen büszke volt arra az eredményre.  Földessy Ödönről is szuperlatívuszokban beszélt, mindig úgy emlegetve őt, mint a világ egyik legjobb sportolóját, atlétáját. Nagyon szerették egymást, ráadásul apám hozzá hasonlóan az egész életét az atlétikának szentelte, a sportág közelében élte le. Számomra édesapám volt a legfontosabb ember, akinek a sporthoz és az atlétikához való hozzáállása meghatározta a kapcsolatomat egyrészt a sport világával, másrészt minden egyéb mással az életben. Igyekszem minden pillanatban olyan lenni, hogyha az apám lát, büszke lehessen rám, vagy egyet értsen azzal, amit éppen teszek. Ezért amikor Kű Lajos bátyám felhív, nem sokat gondolkodom, odaállok az ügy mellé, amit ő fontosnak tart és érez. Értelemszerűen az 1952-es olimpiáról túl sok emlékem nem lehet, hiszen 1969-ben születtem, de a rokoni kapcsolat rávilágított arra, mit jelentettek azok a győzelmek és azok a sikerek. A magyarságom és a sport szeretete az, ami engem az olimpikonok tisztelete mellett elkötelezett.  

– Sokat sportolt fiatal korában?  

– Édesapám, Dr. Nyerges Mihály a Testnevelési Főiskola dékánjaként és a Magyar Atlétikai Szövetség főtitkáraként dolgozott, így fel sem merülhetett, hogy ne sportoljak. Természetesen az atlétikával kezdtem, és mivel apám nem szabott határt nekem, ezért kosárlabdáztam, eveztem, kajakoztam és tollaslabdáztam is, bár a gimnáziumi éveim után ezek a tevékenységeim már csak kedvtelésként maradtak meg. Idővel választás elé kerültem: sport vagy zene? Édesapám révén egyenes utam lehetett volna a Testnevelési Főiskolára, de elvittek katonának, aztán leszerelés után már aktívan zenéltem és ezt nem bántam meg. De a hozzáállást, a kitartást, azt, hogy az ember nem ad fel semmit az első nehézség miatt, amely szembe jön, a sportnak és édesapámnak köszönhettem. Valószínűleg ennek eredménye az, hogy 25-30 évvel zenei pályafutásom megkezdése után most ott tarthatok, ahol tartok.  

 – Mi most az aktuális feladat az életében? 

– Nemrég adtuk ki legutóbbi lemezünket Utolsó címmel, amit azonban semmiképpen nem gondolunk az utolsónak. Rövidesen megjelenik egy önéletrajzi könyvem, október 18-án lesz a bemutatója, mindezek mellett nagyon készülünk egy nagy dobásunkra: november 25-én az Erkel Színházban egyedülálló koncertünk lesz a Zalaegerszegi Szimfonikus Zenekarral és más vendégekkel.  

– Térjünk át egy kicsit a politikára: mit érzett, amikor meghallotta, miket hazudtak ismét rólunk Brüsszelben, az Európai Parlamentben? 

–  Az ember egy idő után minden rosszhoz hozzászokik. Korábban, egy másik hasonló esemény még annyira felháborított, hogy dalszöveget írtam róla Európa 2017 címmel. Abban leírtam mindent, amit erről a világról gondolok és ez a véleményem azóta sem változott meg. Annyi történt öt év alatt, hogy hozzászoktam az ilyen támadásokhoz és már nem ráznak meg különösebben. Az a lényeg, hogy hazánk képviseletében jelenleg a megfelelő emberek állnak a megfelelő helyeken, akik ezt a helyzetet képesek kezelni. Amíg ez így van, addig én nyugodtan dőlök hátra.  

– Miért nem marad abba ez az ellenünk zajló hadjárat, mit gondol?    

– Tüskék vagyunk a körmük alatt, mert ellent merünk mondani. Ha mi is belesimulnánk abba, amit ők szeretnének, nem lenne velünk a világon semmi probléma. Olyan masszát akarnak, amit a kedvükre tudnak alakítani és gyúrni, nem olyan bonyolult ez. Ezt a fajta rendszert mi egyszer már megtapasztaltuk, 50-60 éven át tartott, ezért ismerjük jól és ezért lépünk fel ellene. Ez most ugyanaz, mint a kommunizmus volt, csak a csomagolása más, ezért nem kérünk belőle. Szerencsénkre vannak mások is, akik jól látják ezt a környékünkön, és nem csak a lengyelek.  

– Talán kedvező jel, ami Svédországban történt, rövidesen Olaszországban lesznek választások, aztán Bulgáriában. Bízhatunk bennük? 

–  Az olasz változásokban én nem nagyon hiszek, mert ők olyanok, mint a szélkakas. Ha ott valami jó történik, nem tart két-három hónapnál tovább, de ne legyen igazam.