Az éter illata és az akarat diadala

– Ungváron született: milyen gondolatokkal fogadja a háborúról, Kárpátaljáról érkező híreket?

– Furcsák ezek az érzések, mert a szüleim a második világháború idején jöttek át velem Magyarországra. Apám éppen katona volt, édesanyámnak pedig Munkácsról kellett menekülnie, hiszen valójában Munkácson éltünk, csak azért születtem Ungváron, mert ott volt a kórház. Rokonságom egyetlen tagja sem él már Kárpátalján, idővel minden hozzátartozóm átköltözött Magyarországra, még a beregszászi nagyszüleim is. Be kell vallanom, én nem szülőföldként, csupán születési helyként gondolok arra a vidékre, mert nekem tulajdonképpen Eger lett a „szülőföldem”, de kérem, ezt tegye idézőjelbe.

– Ott érték az első sportélmények, Egerben lett úszó. Miként?

– Annak idején az egri sportuszodában tanultam meg úszni, ott kezdtem sportolni, aztán attól fogva már minden oda kötött. Szerencsések voltunk az öcsémmel, mert az egyik uszoda szomszédságában lévő házban laktunk. A szüleink csak kicsaptak bennünket, nekünk pedig gondunkat viselték az uszodában, ahol rendesen megtanultunk mindent, amit kellett az élvonalbeli sporthoz. Nagyszerű helynek bizonyult.

– Tokió neve aranybetűkkel íródhatott a szívébe, hiszen a japán fővárosban ért pályafutásának a csúcsára. Milyen emlékek törnek fel önből, ha az 1964-es esztendőre gondol?

– Mivel az olimpiai bajnoki címem valóban Tokióban született meg, az lett a legkedvesebb érmem, de azért akadnak a múltban más kedves emlékek is, például az Európa-bajnoki címek Lipcsében és Bécsben. Vagy éppen az 1973-as világbajnokság, amit az 1972-es, Münchenben elveszített olimpiai döntő után nyertünk meg.

– Kű Lajos is Münchenben szerzett olimpiai ezüstérmet. Ez önöknek közös dicsőség, ám az ottani olimpia sokaknak most már örökre a terrortámadás miatt marad emlékezetes. Ön szerint mi a történtek tanulsága?

– A terrortámadás kapcsán azt érdemes kiemelni, hogy a tragédia ellenére mennyire helyesen döntött és dolgozott a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, mert le tudta vezényelni a játékokat. Elérték, hogy nem szakadt félbe az olimpia és ezzel bebizonyították, hogy egy külső hatás, amely nem kötődik a játékokhoz, erőszakkal sem képes legázolni az olimpiai eszmét. Ez akkor nagy eredménynek számított, mondom ezt főként annak ismeretében, hogy később politikai okok miatt kaszálták el a Moszkvában és a Los Angeles-ben rendezett ötkarikás játékokat. Pedig azok a döntések, és azok következményei elkerülhetők lettek volna.

– Ha már a politika, a sport és az olimpiai mozgalom viszonyáról beszélünk, két mai problémáról kérdezném a véleményét. Mit szól ahhoz, hogy a jelenlegi háború miatt az orosz és fehérorosz sportolókat egyre több világversenyről tiltják ki? Helyesnek tartja ezt?

– Minden háború szörnyű... Gondoljunk arra, hogy az ókori olimpiák idején kapát, kaszát, fegyvert is eldobtak, amíg a versenyek folytak. Minden más szünetelt, és nekünk követni kellene ezt az irányt. Jó, belátom, ez egy ideális állapot volna, amelynek megteremtése ma már nem lehetséges, de azt megtehetjük, hogy ne akarjuk tönkretenni az orosz és a fehérorosz sportolók sokéves munkáját, hiszen ők semmit sem tehetnek arról, ami a hadseregek és a politikusok között történik. Ők biztosan nem akartak háborút, mert nincs hevesebben békét hirdető társaság, mint amilyen a sportolóké. Érdemtelen őket kizárni, négy, vagy még több esztendő reggeltől estig végzett munkáját tönkretenni, mindent agyoncsapni.

– Az LMBTQ-ideológia az olimpiai mozgalomra is agresszív nyomást gyakorol. Mit mond arra, hogy férfiből átoperált sportolók indulnának, és már indultak is a nők versenyein?

– Orvos vagyok, tudom, hogy ez mit jelent. Szerintem a kérdés túl van dimenzionálva, hiszen tudományosan még mindig nincs bebizonyítva, hogy mi okozza a gendert, de már könyvtárakat írtak tele róla. Ők olyan emberek, akik majdnem bizonyosan nem önszántukból, de valahol eltévedtek. Van ilyen, de nem kell híresztelni és főként nem dobogóra állítani. Az olimpiai mozgalomnak okosan kell mindezt kezelnie, nem szabad erről hibás döntést hoznia. Nem lehet egy biológiai férfit a női sportolók között indítani, mint ahogyan nem lehet önálló kasztot sem felállítani a részükre. Egyetlen sportolót sem szabad olyan helyzetbe hozni, amely számára méltatlan.

– Igaz, hogy 12 évesen egy vakbélműtétje miatt lett sebész?

– Igen, valóban volt akkoriban egy féregnyúlvány gyulladásom, amit a népnyelv vakbélgyulladásnak hív. Abban az időben még nem alakítottak ki külön gyermekosztályokat, így engem Egerben a felnőtt osztályon operáltak. Nagyon szerettek az idősebbek, vittek magukkal mindenfelé, mentem én még a műtőbe is. Az egészségügyet az akkori altatási technika, az éter miatt jellegzetes illat jellemezte, és az nekem annyira tetszett, hogy eldöntöttem, ha nagyobb leszek, elvégzem az orvosit és sebészként dolgozom majd. De elhatároztam azt is, hogy úszásban vagy vízilabdában megnyerem az olimpiát. Olyannyira akartam mindezt, hogy amikor 16-17 évesen készült velem egy interjú, ami az akkori Magyar Ifjúságban jelent meg, én ezeket a céljaimat határozottan megfogalmaztam. A szüleim gyűjtötték a rólam szóló cikkeket, és amikor ez az írás később előkerült, megmutattam a gyerekeimnek, bizonyítva, hogy kellő akarattal a legmerészebb álmokat is valóra lehet váltani.

– Sosem kísértette meg a gondolat, hogy elhagyja az országot?

– De, többször, például akkor is, amikor a nyolcvanas években hónapokat töltöttem az Egyesült Államokban szakmai úton, orvosként. Hívtak, marasztaltak, de hazajöttem. A feleségem azt szokta mondani, hogy „már megint az a hülye, nagy szíved!”.

– Mit szól a székesfehérvári olimpiai emlékműhöz, ahhoz a fajta hagyományőrzéshez, amit megvalósított Kű Lajos és az Aranycsapat Alapítvány?

– Büszkének kell lennünk a hazánkra és arra, amilyen csodálatos eredményeket elértünk. Gondoljunk bele, van egy kis ország, amit rendesen megtépázott a történelem, ám a sportolói 1952-ben Helsinkiben mégis tizenhat aranyérmet szereztek. Ez fantasztikus! Én jól tudom, mennyire nehéz egy ilyen eredményt elérni. Azóta a tíz aranyérem körüli olimpiai szerepléseket meg tudtuk ismételni, de Helsinkit soha. Ezt méltó módon kell ünnepelni, és megfelelt e célnak az emlékműállítás, csak megsüvegelni lehet azt, ami történt.

– Kű Lajos vesszőparipája elérni, hogy a fehérvári emlékműnél legyen az olimpiai eskütétel. Lát erre lehetőséget?

– Arra nem, hogy az összes sportág minden sportolóját itt egyszerre fogadjuk. Azonban arra igen, hogy amikor már eldőlt, ki utazhat az olimpiára, azt követően a csapatsportok képviselői eljöjjenek egy megemlékezés erejéig Székesfehérvárra, az olimpiai emlékmű mellé.

– Miként jelent meg az életében a karitatív tevékenység?

– A Mező Ferenc Közalapítvány a Magyar Olimpiai Bizottság szárnyai alatt működik. Az 1952-es olimpia egyik vízilabdás aranyérmesének, Lemhényi Dezsőnek az ötlete volt, hogy azoknak a sportolóknak, akik elérték a nyugdíjas kort és a mindennapi életben rászorulók, akik nem élnek eredményeiknek megfelelő körülmények között, a mindenkori állam biztosítson szociális védőhálót. Számos sportágban nem volt és nincs lehetőség olimpián szerepelni, de a kontinentális versenyeken komoly eredmények születhetnek. A sportolók mellett edzők, esetleg sportvezetők, ha nem is nagy összegű segítésére jött létre a közalapítvány, amely 2011-ben a Magyar Olimpiai Bizottsághoz került, és egy ideje ennek vagyok az elnöke. Amíg az idős sportolók élnek, addig kell őket szeretettel támogatni, mert ha túl késő lesz, akkor már legfeljebb csak a temetési segélyt lehet kiutalni.