Öt fok alatt meg lehet halni az utcán – A magyarok legtöbbje segít

– A szörnyű törökországi földrengés kapcsán gyakran beszéltünk az életmentésről, a drámai napok komoly nyilvánosságot kaptak a médiában. Ám közben mintha elfeledkeztünk volna azokról, akik nap, mint nap az utcán teszik a dolgukat. Ez is életmentés?

– A krízisautó célzottan azért állt munkába, hogy a fagyveszély időszakában az utcán fekvő embereket megpróbálja fedett helyre juttatni. Jó, hogy beszélünk erről és több hangsúlyt kap még így, a krízis időszak végéhez közeledve is, mert le kell szögezni és fel kell rá hívni a figyelmet: plusz 5 fok alatt a közterületen igenis meg lehet fagyni. Elsősorban januárban pedig jócskán ilyen hőmérsékleti értékeket mértünk. Ezért aztán nem volt meglepő, hogy találkoztunk az utcán olyanokkal, akik már annyira szét voltak fagyva, hogy nem tudtak sem beszélni, sem mozogni, magatehetetlenül, önkívületi állapotban feküdtek, a kezüket sem tudták felemelni. Ilyenkor a hajléktalan már órák óta a kapualjban feküdt, mire megkaptuk róla az értesítést és indulni tudtunk: gyakran olyan forgalmas helyszínre, ahol sokan közlekednek. Oda kell figyelni közösségünk tagjaira, mert mindig akadnak, akiket az utolsó pillanatban sikerül a mentőszolgálat munkatársaival együtt megmentenünk. Megtörtént, hogy valakit az utolsó pillanatban „kaptunk el”, a mentőkkel együtt beraktuk az autóba, a feleségem levágta róla a ruhát, a mentők bekötötték az infúziót, majd betekertük a melegítő fóliába. Ilyenkor valóban életmentő tevékenységet folytatunk, amely kevés figyelmet kap.

– Talán azért, mert nincsenek már nagy, látványos telek, komoly havak, nincsenek súlyos mínuszok sem. Talán emiatt csökkent a figyelem?  

– Nagyon könnyű elfordítani az arcunkat, sokkal nehezebb valakihez odahajolni és meghallgatni, milyen nehézségei vannak. Még nehezebb egy teljesen bebugyolált emberhez letérdelni és megérinteni, hogy él-e még? Mert megtörtént, sajnos tapasztaltuk, hogy amikor mi ezt megtettük, az ember már halott volt. Ki tudja, hány órája, hány napja lehetett már ott, abban a kapualjban? Megérintettük, és csak eldőlt: már nem volt közöttünk. Könnyű elfordítani az arcunkat, könnyű azt mondani, hogy erről ő tehet, ez az ő hibája. De ha elkezdenénk vizsgálni az okokat, az mindig nagyon messzire vinne, ám nem a mi dolgunk ítéletet alkotni. Mi csak annyit tudunk, hogy meg kell menteni az életét. Mi ezt látjuk.

– Köztudott, hogy a hajléktalan léthelyzetben élők közül vidékről nagyon sokan felhúzódnak a fővárosba. Miért?

– Ennek egyértelműen strukturális okai vannak, saját kutatásunk is azt mutatta, hogy jellemzően a keleti országrészekből mennek Budapestre az emberek, onnan, ahol nincs számukra megélhetés. A szegénység az ok, az, hogy valaki nem tudja eltartani a családját. Sokan például beköltöznek egy fővárosi hajléktalanszállóra, dolgoznak, és úgy támogatják a családjukat. Az életkörülmények a fővárosban jobban biztosítottak, mint egy olyan kis faluban, ahol tartósan nem lehet jövedelmező munkához jutni.  

– Nehéz időszakot élünk. Előbb a háborús menekültek, aztán a törökországi földrengés áldozatai várták, várják a segítséget. Bírja még ezt a magyar társadalom?

– Úgy látom, hogy igen. A magyar ember biztonságra törekszik, ám ugyanakkor alapvetően altruista.   (Az altruizmus olyan önkéntes viselkedést jelent, amely mások javát szolgálja, a jutalmazás reménye nélkül. Az állatvilágban az altruizmus populáción belüli, egyedek közti interakció, mely során egy egyed akár saját kárára is segíti egy fajtársát – a szerző megjegyzése). A másik embernek való segítségnyújtásba beletartozik a hagyományos vendéglátás, mások befogadása is. A magyar ilyen, odafordul a másik felé, mi tradicionálisan így szerveződünk. A tudományos kutatások azt bizonyítják, hogy az altruizmus az egyik legjellemzőbb tulajdonsága a magyar embernek. Az adományok pedig érkeznek, másként nem is tudnánk segíteni. Van, hogy lomtalanításra használnak bennünket, máskor mi küldünk célirányos jelzéseket iskolákhoz, munkahelyekre, civil közösségek számára, és olyankor azt kapjuk, amire a legnagyobb szükségünk van. Igaz, a tavalyi évhez képest idén valóban mintha már valamivel kevesebb kedv lenne ebben.  

– Hány éve már, hogy ezzel foglalkozik?

– Tizennyolc évesen jöttem rá arra, hogy ebben az életben csak a másokon való segítésnek van értelme, és akkor elmentem mentőzni, számomra azzal kezdődött el a másokkal való törődés. Utána jött egy főiskola, sok utazás, aztán 26 éves koromban – most 53 vagyok – egy kis hajléktalanszálló vezetője lettem.  

– Ötven fölött már nem kopik el az ember ennyi szerencsétlenség között élve, ennyi nyomorúságot látva?

– A ráncaim egyre hosszabbak, de mástól fáj a lelkem, nem az emberi szenvedéstől és a problémáktól, azok számomra sokkal inkább kihívást jelentenek. Azt keresem, miként találom meg a lehetőséget, és azt hogyan tudom kibontani. Egy krízishelyzet lehet veszélyes, de egyben lehet esély a változáshoz. Engem mindig az érdekel, hogyan tudjuk elkapni a változtatás esélyének a pillanatát, miként tudunk együtt gondolkodni. Mindez pedig feltölt, energiával lát el a klienskapcsolatokban, és az intézmények működtetése során.  

– Feltölti az egyetemi munka is?

– Az nagyon. Amikor értő hallgatók előtt, egy meghatározott koncepció mentén ki lehet fejteni egy témát, amikor érkeznek a kérdések, az engem rendkívüli módon inspirál.  

– Lesz jó szakmai utánpótlása a szociális gondoskodás területének?  

– Úgy tűnik, hogy igen.  

– Pedig aki szociális munkásnak áll, az nem a meggazdagodás ösvényét járja…

– Az is bizonyos. Mégis tulajdonképpen az látszik, hogy egészen jó a létszám az egyetemen, a szociális képzés még mindig vonzó. De nagyon lényeges volna a szakma jelenleginél is nagyobb társadalmi és anyagi megbecsülése. Sokat beszélgetünk a kollégákkal erről, és általában arra jutunk, hogy tulajdonképpen minden hivatásként végzett munkát meg kell becsülni, nem csak nagyobb fizetéssel, hanem több szabadsággal, az adminisztrációs terhek csökkentésével, mert leggyorsabban ezekben égnek ki az emberek. A kiégés pedig még gyorsabb, ha anyagi jellegű problémákkal is meg kell küzdeni.