Ezen a napon ölték meg Eduardót

A Hunyadi tér közel esik ahhoz a házhoz az Eötvös utcában, ahol Eduardo a kilencvenes években élt, miután megsebesült a délszláv háborúban. Tipikus pesti bérház, az ajtó mögött azonban nála már semmi sem volt szokványos. A bejárati ajtó mögött egy széken összecsomagolva katonai málhazsák várta, hogy a hátára vegye valaki, rajta rohamsisak a Chico felirattal: így szólították a bajtársai, amíg harcolt. A falakat mindenfelé térképek és fényképek borították, a könyvespolcokon hatástalanított fegyverek lógtak, mintha egy katonai harcálláspontra került volna a látogató. Talán csak a konyha, a fürdőszoba és a háló volt olyan, mint más, „normális” embernél. Mondják, abban a lakásban találkozott azokkal a szocialista politikusokkal, akik a segítségével szivárogtatták ki az őszödi beszédet. Ezt nem tudom, azt azonban igen, hogy sokat időztem ott, onnan indultunk és oda érkeztünk Eszékről, Szarajevóból, Vlorából. A nyugodtabb napokon a Hunyadi téren sétáltattuk Tito kutyát, vagy bevásároltunk a piacon, ahol az árusok szerették a sebhelyes arcú kalandort. Egy alkalommal mindenféle friss zöldséget vett, megfőzte és leöntötte az egészet sajtmártással: attól kezdve én is gyakran készítettem ilyet.   

Vasárnap délután ott, a Hunyadi tér közepén verődtek össze néhányan, akik a barátainak, közeli munkatársainak tartották magukat, amíg élt. Néhány mécses került a helyre, ahol üldögélni szokott, figyelve Tito kutya játékát. Ma már egy ’56-os emlékmű is magasodik a közvetlen közelben.    

Tizennégy évvel ezelőtt, 2009. április 16-án hajnalban vélhetően a véres feladatra felbérelt kommandósok a bolíviai Santa Cruzban meggyilkoltak három férfit: a magyar-bolíviai-horvát állampolgár Eduardo Rózsa Florest, a székely Magyarosi Árpádot és az ír Mi­chael Martin Dwyert. Az erdélyi magyar Tóásó Előd és a bolíviai-horvát kettős állampolgár Mario Tadics túlélte a leszámolást. Előd súlyos megpróbáltatások, kegyetlen börtön­évek után 2015-ben jutott haza még azelőtt, hogy a bolíviaiak hivatalosan elismerték volna ártatlanságát. Száron élő nővére hosszú küzdelmet folytatott azért, hogy tanár öccse kiszabaduljon és visszatérhessen Magyarországra.  

A politikai okok miatt meggyilkolt Eduardo a délszláv háború, illetve később az albániai válság idején a Fejér Megyei Hírlapot is tudósította, 1996-ban pedig Hallgatás hadművelet címmel közös könyvet írtunk arról, amit a frontokat járva együtt tapasztaltunk. (A kötetben Kricskovics Antal felvételei szerepeltek, aki ma elsősorban sporteseményeket fotóz a FEOL-nak.) Sem ő, sem én, de azt hiszem, más barátai sem tudják teljes bizonyossággal, hogy Edunak pontosan miért kellett meghalnia. Az évek múlásával annyi látszik csak a tragédiából, hogy Evo Morales elnök emberei ürügyként használták őt és háborús múltját ahhoz, hogy leszámoljanak a politikai ellenzékkel, azt állították, az ország erőszakos kettészakítását készítette elő. Még olyan híresztelések is tartják magukat, hogy itthonról „nyúltak utána” az ellenségei, akikből akadt bőven, a többiek pedig csak járulékos veszteségek voltak.    

Nem akármilyen életet élt, és valószínűleg számított rá, hogy erőszakos halált hal.  

Fiatal korában, Dél-Amerikában és később budapesti egyetemistaként a kommunista eszmékkel szimpatizált, idősebben katolikus lett, akihez közel állt a zsidó vallás, hogy aztán az iszlámra térjen. Ismert szereplője volt a magyarországi közéletnek, politikusokkal, háttéremberekkel – szerintem különböző titkosszolgálatok ügynökeivel is – rendszeres kapcsolatot tartott. Legendák születtek személye körül, történetek az Öböl-háborútól a balkáni frontokon át Bolíviáig, ezek egy részét Fekete Ibolya filmrendező 2002-ben filmre is vitte, Edu saját magát játszotta el. 

Eduardo Rózsa Flores 1960-ban született Bolíviában Rózsa György magyar festőművész és Nelly Flores katalán tanárnő gyermekeként. Kommunista meggyőződésű apja többször börtönbe került, aztán a család 1972-ben Chilébe költözött, ahol az apa Allende elnök művészeti tanácsadója lett, ezért Pinochet hatalomátvétele után Svédországba, majd 1975-ben Magyarországra települtek. Miután Magyarországra jöttek, Edut beszervezte a katonai elhárítás, és mint spanyolul anyanyelvi szinten beszélő határőr katona, többször ő várta Ferihegyen a Budapestre érkező Carlost, a terroristát.   

Idővel kiábrándult a baloldali eszmékből. Ennek az útnak első állomása volt, amikor a barcelonai La Vanguardia tudósítója lett és Sütő Andrással készített interjút Erdélyben és úgy kellett visszaszöknie Magyarországra. Aztán 1991-ben látta, ahogy Albániában ledöntik Enver Hodzsa szobrát, de akkor még nem temette el magában teljesen a kommunizmust. Ez végül Horvátországban történt meg, ahol otthagyta az újságírást és már vörös csillagot viselő jugoszláv katonákra és csetnikekre lőtt: apjával emiatt komolyan megromlott a kapcsolata. Miután egy rohamosztag parancsnokaként megsebesült, horvát állampolgárságot kapott és ezredesi rendfokozattal leszerelték és hazaköltözött Budapestre. Mocskos háború címmel megírta az élményeit, majd összebarátkoztunk, különleges tudósítói csoportot alakítottunk hármasban és attól kezdve rendszeresen utaztunk különböző háborús helyszínekre. Aztán külön utakra léptünk, és amikor a Magyar Iszlám Közösség alelnökeként Irakba és más országokba utazott, már elveszettem szem elől, a bolíviai végzetes útról is csak másoktól értesültem.    

Vasárnap délután a hozzá fűződő humoros vagy éppen hajmeresztő történetek felidézésével emlékeztünk rá, a költőre, aki fegyvert fogott, a vakmerő cimborára, aki tele volt ellentmondással, szeretettel és indulattal. Ma még megvannak egykori barátai és munkatársai, de egyre gyorsabban közeledik az idő, amikor majd mindannyian együtt ülhetünk vele újra, és faggathatjuk a titkokról, amelyek fordulatos és izgalmas földi életében elkísérték. Akkor majd választ kapunk mindenre. Vagy még akkor sem.