Két Sándorral Jeruzsálemben, Jézust idézve (galéria)

A kilencvenes évek közepén, egy megszokott, unott vasárnapon történt, hogy ügyeletes újságíróként kaptam a feladatot, készítsek interjút egy lelkésszel, aki segélyszállítmányt készül vinni Szerbiába. B. Kiss Laci szerkesztő kollégám hívott fel a hírrel telefonon: már őt is eltemettük Iszkaszentgyörgyön, az egykori osztálytárs, Orbán Viktor miniszterelnök diszkrét jelenlétében. Szóval megtaláltam Sándort egy inotai raktár mellett és elkészítettem az interjút. Már eljöttem volna, amikor valamilyen kósza ötlet hatására a kezébe nyomtam egy könyvet: tele volt a csomagtartó az akkor megjelent példányokkal, Eduardo R. Flores barátommal írtuk együtt a délszláv háborúról. A Bolíviában meggyilkolt Edu emlékére – aki abban az időben sokat írt a Fejér Megyei Hírlapba társszerzőmként – egyébként jövő vasárnap gyújtanak gyertyát a fővárosban, az egykori lakásához közeli téren. Sándor elolvasta azt a riportkönyvet, és eldöntötte, hogy nekünk lennie kell közös dolgunknak ezen a világon.    

Lett.  

Negyed évszázadot töltöttünk el egymás mellett közös munkával és utazásokkal Csecsenföldtől Afganisztánig, csak az ég tudja, hány helyen és helyzetben. Aztán született nekünk is egy saját könyvünk. Már szorosan mellette dolgoztam a segélyszervezet kommunikációs részlegének munkatársaként, amikor egy csoporttal a Szentföldre indultunk együtt Szénási Sándorral, a kápolnásnyéki református lelkésszel: akkor még nem sejtettük, hogy rövidesen ő mondja majd sírja felett az imát.  

Régi barátság volt kettejüké. Szenczy Sándor azokat az éveket a legjobban talán Ferenczi Andreának foglalta össze „A tiszteletes” című interjú kötet lapjain.    

„A katonaság után Kápolnásnyékre kerültem, és egy ideig éjjeliőrként dolgoztam. Szállásom nem volt, de nem is volt rá szükségem. Aztán összetalálkoztam Szénási Sándorral, a kápolnásnyéki református lelkésszel, aki befogadott a családjába. Három lánya volt és akkor várta a felesége a negyediket, és három szobájuk volt. Abból a három szobából egyet átadott nekem, és kettőben laktak ők a négy gyerekkel. Mekkora hit és mekkora bizalom kellett ahhoz, hogy valaki az utcáról befogadjon egy hajléktalant a kicsi lányai mellé! A felesége az első időkben hipóval súrolta utánam a fürdőkádat, mert félt, hogy valami fertőzést viszek haza. A protestáns lelkészek közül Sándor volt Magyarország egyik legjobb ószövetségese, hébertudósa. Rengeteget tanultam tőle és mellette, ahogy a korabeli tanítványok a rabbi mellett. Persze sokat dolgoztunk, házat építettünk, sok mindenen átmentünk, de az a négy év, amit náluk töltöttem, alapvetően befolyásolta a keresztény életemet, a gondolkodásomat. Fizikai és lelki síkon is szellemi atyámként tekintek rá a mai napig. Sándor a mesterem, a jó barátom. Most börtönlelkész Baracskán. Ráadásul a sógorom lett, mert az ő nejének a húga Kati, a feleségem.”

Ők ketten vezették a Szentföldre a csoportot, amelynek évekkel ezelőtt tagja voltam. Bejártuk csaknem az összes fontos helyszínt, amely szerepel a Bibliában, közben Szénási Sándor történészi pontossággal idézte fel, hogy mi, hogyan és kivel történt éppen az adott helyen. Elzarándokoltunk az Olajfák hegyén lévő Getszemáni kertbe, elmentünk a Szent Sír-templomba, ahol imádkoztunk egy Pákozdon élő, Velencén tanító súlyosan beteg tanárnőért, majd aki úgy döntött, bemerítkezéssel megerősítette keresztségét a Jordán folyónál: hárman is megtették ezt közülünk. A Via Dolorosán Szenczy Sándor egy helyen megállt, és felénk fordulva beszélni kezdett.  

„Itt történt ebben a városban, itt, Jeruzsálemben. A történet egy olyan emberről szól, aki Jézus tanítványai közé tartozott, és Istvánnak hívták. Istvánt – mivel nem tagadta meg az Isten fiát –, kihurcolták a városkapu elé, hogy a falakon kívül kövezzék halálra. A megkövezés szörnyű, mert lassú eszköze a gyilkosságnak, a kivégzés módjának. Azon alapszik, hogy ne lehessen tudni, ki oltotta ki az áldozat életét. Ezért dobják a követ sokan, mert így nem lehet tudni, ki az, aki a halált okozza dobásával.  

Azok között, akik megkövezték Istvánt, akadt egy Saul nevezetű fiatalember, aki a felsőruháját tartotta azoknak, akik a köveket dobálták. Saulból a pálfordulás révén Pál lett, ő megtért a damaszkuszi úton és később a leghatékonyabb teológiai szolgálatot végezte el, leveleivel letette a ma ismert kereszténység alapjait.  

Megdöbbentő az emberek indulata. Fel vannak háborodva István hitén, azon, hogy Jézust tartja a Megváltónak, Jézust tartja Úrnak és királynak, és az ő nevében cselekszik. Ez pedig elég ahhoz, hogy halálra ítéljék. Ám egy ponton belefáradnak a kődobálásba, és addig még nem hal meg István: így ellankadnak, elfáradnak, már nem lihegnek úgy a gyilkosság vágyától. A kedélyek valamelyest lecsillapodnak. István ott térdel előttük, és egyszer csak azt látják, hogy felnéz az égre és azt mondja: Látom megnyílni az eget, és látom Jézust! Ott áll az Atyaisten jobbján!  

A Bibliában sehol másutt nem olvasunk arról, hogy Jézus – áll. Mindig azt olvassuk, ott ül az Isten jobbján, vagy ott van az Isten asztalánál.  

A jeruzsálemi kapunál felbolydul minden. Ott térdel egy ember, aki nem tett semmi rosszat, de végül feláll… Mekkora feszültség van ebben! Nagyon nehezen tudom túláradó érzelmek nélkül újból és újból felidézni mindezt. Mindig elönt a hitetlenség érzése, az, hogy egy ember olyan bizonyságot tesz, ami az életét követeli.  Mert a gyötrők erőre kapnak, teljesen megvadulnak, és végül halálra kövezik. Már nem állnak le többé, amíg István meg nem hal. Mi történt? Egy ember azt mondta, hogy látja az Istent! Mert az Isten megengedte neki azt, hogy láthassa. És csak azért, mert azt mondta, hogy látom az Urat, csak ezért – megölték. Dühösek lettek, vért kívántak. Miért? Miért történt az, hogy valaki megsebesül, valaki a földre esik, és akkor rárontanak és megölik, csak mert azt mondta, hiszek, és látom az Istent? Vajon miért bántja ez az embereket? Miért félnek ettől?

A helyen, ahol ez történt, egy kicsit méltatlan a környezet, az arab negyed egyik bejáratához van közel. Onnan nagyjából száz méterre találjuk az ívet, egy negyed kört kőből, ahol Pilátus azt mondta: Íme, az ember! És kiszolgáltatta Jézust a gyilkosoknak, aztán ráemelték a keresztet és elindult végig a Via Dolorosán, a gyötrelmek útján. Amikor bírt menni, akkor ment, amikor elesett, volt, aki segített, és akadt, aki letörölte a verítékét, a vért. Mások röhögtek körülötte, csúfolták és gúnyolták, és vitte azt a nehéz keresztet, ami egyáltalán nem volt olyan fenséges, mint a képeken. Jézus sem volt olyan csillogó szemű és babaarcú, mint látjuk őt a gyönyörű jeruzsálemi templomok freskóin, hiszen a kosz, a mocsok és a verejték a vérével keveredve folyt végig az arcán.  

Hiába történt volna mindez? Nem, mert értünk csinálta. Azért, hogy megmutassa, lehet ezen a Földön másképpen is élni. Ő végigcsinálta. Mindenki számára feltehető a kérdés, hogy vajon én végigcsinálom a dolgomat ezen a világon? A végére járok az útnak, elmegyek jelképesen a kereszthalálig, vagy feladom előtte?  

Én nem adom fel, végig akarom csinálni. Nagyon szeretném, ha minél többen lennének olyanok, akik végig jönnek velem ezen az úton. Erre a feladatra szegődtem el és nem mondom, hogy nem hibáztam, nem voltak rossz döntéseim, de egyet tudok: eddig még mindig felálltam és tovább mentem, vagy futottam, ha kellett, nekifeszülve akaratommal a feladatnak, ami várt.  

Győzni csak az tud, aki végig csinálja. Aki  végig futja a távot, és én végig akarom futni. Induljunk együtt! Fussunk együtt, ha dolgunk van egymással! Szeretném az Istentől kapott ajándékokat megőrizni, szeretném, ha ehhez lennének társak, egy húron pendülések, legyünk együgyűek ebben. Úgy hiszem, ha ez megtörténik, akkor győzelem vár az út végén. Együtt túlélünk mindent, de külön-külön elbukunk, ez a meggyőződésem. Hívlak erre, vágyom erre, mert szeretlek benneteket. És ez nekem jó. De abban is biztosak lehettek, hogy az Isten még jobban szeret.  

Hiszem, hogy a szeretet átsegít az életen. Átvisz még a jeruzsálemi kőfalakon is. Szeretet nélkül minden tudás, értelem és intellektus öncélúvá válik. Arra vágyom, hogy hasson és növekedjék ez a szeretetet, fogjunk össze mindazért, ami fontos és lássa meg a világ azt a csodát, amely a szeretetből fakad!”