Gyönyörű előadást láttunk Seregélyesen (videó)

Meghívásukra Gál Tamás, a Komáromi Jókai Színház igazgatója, rendezője és csapata érkezett, hogy előadja a „Rege a tűzről és jácintról” című életrajzi ihletésű művet. Nagy László leggyönyörűbb verskölteményét az édesanyjához és édesapjához fűződő viszonya ihlette, amelyben apja a tüzet – az állandó viaskodást –, anyja pedig a jácintot – az odaadó, feltétel nélküli szeretetet – szimbolizálja.

– Mikor léptek fel először ezzel a műsorral?

– Ha jól emlékszem, akkor annak már legalább tizenvalahány éve. Egészen pontosan nem tudom megmondani, de tíz évnél biztosan öregebb ez az előadás – kotorta elő gondolatban a múltból Gál Tamás.

– Mi az üzenet, mit lehet vele közvetíteni?

– Mindenkinek van édesanyja és édesapja. Azt hiszem, tulajdonképpen emléket állítunk az ősöknek, de emléket állítunk Nagy László édesanyjának és édesapjának is. A világirodalom legszebb és legnagyobb műve ez, amit egy költő valaha a szüleiről írt. Rege a tűzről: ez szól az édesapáról, a jácint pedig az édesanyát szimbolizálja.
 

– A mai közönség soraiban többségében általános iskolások ülnek: nem korai számukra az elkerülhetetlen veszteségnek ez a regéje? Hiszen, szerintem részben az is…

– Biztos vagyok abban, hogy hetedikeseknek, nyolcadikosoknak már megfelelő ez az előadás. Nagyon jó a zenéje, az segíti, hogy értsék, érezzék, élvezni tudják a szöveget, és mi is könnyebben tudjuk az üzenetet tolmácsolni. Megjelenik az apa és a fiú közötti súrlódás, az anya és a fiú, és egyáltalán a szülőkkel való kapcsolat. Látjuk a példát egy hatalmas költő tollából, hogy bizony neki is adódtak súrlódásai, vívódásai, küzdelmei a szüleivel, főleg az édesapjával. Ebből csak tanulhatunk. Azt is sugallja ez a mű, hogy becsülje meg a szüleit, akinek még VANNAK! Mert bizony nagyon hajlamosak vagyunk elfelejteni őket a hétköznapok sodrásában, és egyre kevesebb idő marad a szeretteinkre. Talán ezek elcsépelt szavak, de ez akkor is így van.

– Úgy látja, hogy tovább romlottak az emberi, családon belüli kapcsolatok, amióta ezt a művet Nagy László megírta?

– Nem tudom, ez így van-e, mert minden korban voltak vívódások és küzdelmek. A második világháború idején például sokan elveszítették a szüleiket, márpedig annál nagyobb romlás nem létezik: az én nagyapám hétévesen lett árva Békés vármegyében, Csorváson, mert ottani származású a családom egyik fele. Attól kezdve egyedül élt és még a testvérére is vigyázott. Azt mondom, hogy ez a kor, bár sokat kritizáljuk, még mindig az egyik legbiztonságosabb a korábbiakhoz képest, ugyanis az élet mindig nagyobb veszélynek volt kitéve, mint a 21. században. De másban is nagy a különbség. Gondoljunk csak a magyar paraszti családokra, amikor száz éve, sőt, sok helyen még néhány évtizede addig nem ehetett a gyermek, amíg az apja nem nyúlt az ételhez. Én nem hiszem, hogy rossz korban élünk.

– Én a tiszteletet hiányolom.

– Nem tudom, talán mindenki a saját életéből indul ki, de nekem nagyon tisztelettudó gyermekeim vannak, akik nagyon szeretnek. A feleségemet is nagyon szeretik, és hála Istennek, ha valamire büszke lehetek az életemben, akkor arra, hogy kitűnő a kapcsolatom a gyermekeimmel. És remélem, hogy ezt nem fogom elrontani. Mondok egy példát: a fiam szeretne egy cipőt, és azt mindenáron a saját zsebpénzéből akarja megvásárolni, mert azt mondta, annyira sok a kiadásunk egy hónapban, hogy nem akar ezzel terhelni minket. A lányunk már egyetemi hallgató, rendkívül talpraesett, feltalálja magát mindenütt, minden munkát elvállal, amit csak bír, mert Budapesten elég drága az élet. Úgy érzem, nagyon sokat segítenek, mert minden nyáron dolgoznak, és próbálnak odafigyelni rám, igyekeznek tanáccsal ellátni, ha látják, hogy lelki problémám van. Mi mindig számíthatunk egymásra. Tehát nem hiszem, hogy általánosságban ki lehet jelenteni, hogy tiszteletlenek lennének a fiatalok, én ezt nem érzem. Rengeteget játszok ifjak előtt, és az a tapasztalatom, hogy az anyaországban még tisztelettudóbbak is, mint nálunk, Felvidéken.

– Miért gondolja így?

– Az anyaországban azt látom, hogy mindig kritizálják magukat az emberek, az egész társadalom rendkívül negatív módon néz mindenre és önmagára. Pedig nincs olyan óriási baj Magyarországon. Lehet, hogy egy társadalomtudós, vagy szociológus megtámad a véleményemért, nem tudom például, hogy áll a fiatal korosztály a drogok elleni küzdelemmel, de én azt tapasztaltam, hogy egy magyarországi diák, legyen az akár egyetemista, vagy általános iskolás, sokkal inkább tisztelettudóbb, mint máshol. Szerintem Szlovákiában ebből a szempontból is nagyobb válság van.

– Milyen ma Felvidéken magyar színházat igazgatni?

– Kezdjük ott, hogy Nyitra megye a fenntartónk, amely a többségi szlovák nemzet rendkívül erős bázisa. A mai napig sok olyan polgártársunk él köztünk, aki elgondolkodik rajta, hogy mi a fenének van náluk Jókai színház? Minek a magyaroknak egy ekkora színház? Egy hasonló méretű magyarországi teátrumnak, mint mi vagyunk, ugyanennyi dolgozóval kétszer akkora a költségvetése, miközben még ők is joggal panaszkodnak. Vagy vegyük megyénken belül a szlovák színházat! Nem akarom bántani őket, mert nagyon jó a kapcsolatunk, jó barátom az igazgató, de tény, hogy a többszörösét kapják, mint mi. A mi színházunk mindig alul volt finanszírozva, mert bár kaptunk anyagi támogatást az anyaországtól, a kulturális minisztériumra tudunk támaszkodni, de a saját megyénkre nem. Azért beszélek mindig az anyagiakról, mert egyébként minden más adott. A fiatal és már nem annyira fiatal művészeinkben a tenni akarás mindig nagyon erős volt, de ha ez nem így lenne, nem is tartanánk sehol, hiszen olyan nevetséges fizetéseink vannak, hogy az szinte felháborító. Semmi más nem hiányzik, csak az anyagiak hiányával küzdünk, és abba néha belefárad az ember.

– Éppen a mai előadás napján van Szlovákia első magyar miniszterelnökének az első munkanapja. Mi várható?

– Ez csak egy átmeneti kormány, arra lesz csak jó, hogy ne omoljon össze a gazdaság, de nem hiszem, hogy érdemben tudnának valamin változtatni, vagy segíteni. Ők azért vannak, hogy ne váljék gazdátlanná az ország.

– Van okunk félteni a magyar kultúrát Európa mai állapotában, a látható törekvésektől? Kell tartanunk attól, hogy végül bedarálnak minket egy felismerhetetlen masszába?

– Száz évvel Trianon után még mindig magyarul beszélünk Szlovákiában. Lehet, hogy kétszáz év múlva ez már nem így lesz, de mégsem hiszem, hogy minket be tudnak darálni. Én egész életemben mindent megtettem azért, hogy alkossak, éljek, magyarnak neveljem a gyermekeimet, ebben semmi különöset nem érzek. Erre vagyok büszke, nem pedig arra, hogy magyarnak születtem, mert az egy nagyon nagy szerencse, hiszen máskülönben Nagy László költészetét sem ismerhetném. Nem félek attól, hogy eltűnik a magyar. Bár elég kevesen vagyunk ahhoz, hogy ez a félelem valóban éljen, de valamiért csak megmaradtunk ebben az óriási szláv és germán tengerben, ahol olyan sok nép elveszett. Mi itt vagyunk, tehát van bennünk valami több!