Nemcsak óvodai relikviák, hanem legszebb emlékeink is – kiállítás a fülei óvodában

Mi számít kacatnak és meddig őrizgetjük őket? Amit már évek óta nem vettünk elő, nem használunk nap, mint nap? Meddig tároljuk ezeket? Ki tudja? Mindenkinél fakultatív. Idővel megfeledkezünk néhány holmiról vagy már megszoktuk, hogy a padlás egyik sarka csak a régi “cuccokkal” van tele. Amikor arra bóklászunk, már oda sem nézünk. Egyszer aztán csak a halomba túrunk. Hát ez meg mi? – tesszük fel a kérdést. Na, általában itt ülünk fel a nosztalgia vasútra, amiről nehéz leszállni. Hirtelen nem érezzük már kacatnak a fellelt holmikat, mind inkább kedves emlékeink kézzelfogható bizonyítékaivá válnak. Kincsekké! Elég csak a gyerek fél pár kesztyűjét megtalálni az elvermelt kisruhák között. “Ó, az a betyár kölök” – nevetjük el magunkat, ahogy eszünkbe jut, amikor a kabátja ujjába varrtuk kis kesztyűjét, mert a hét napból nyolcszor hagyta el – “végül mégis csak a fele maradt meg. 

Nem volt ez másként a fülei Fülemüle Óvodában sem, amikor az intézmény pedagógusai váratlanul igazi kincsekre bukkantak. A kis óvoda idén tartotta fennállásának 70. évfordulóját. Bizony a 70 év alatt előfordult, hogy cserélődtek a bútorok, a játékok és a kiegészítők. Ennyi idő alatt rengeteg kisgyerek vált iskolaéretté az intézmény falai között, akikről sok szép kép is készült. A fellelt homik között találtak néhány igazi kuriózumot is, mikből az ünnepi alkalomra kiállítást is berendeztek. 

Ilyen volt például a minimum 60 éves kis bicikli. Ilyet már nem mindenhol látni. Első, nagyméretű kerekét küllők merevítik, a két hátsó kerék jóval kisebb és tömör. Valaha gumiabroncs is körülvette a fém kerekeket, de azok már elvesztek az időben. A kis biciklire valódi bőrből készült nyerget szereltek. Kormánya ugyanolyan ívelt, mint a váza. Szinte látjuk lelki szemeinkkel, ahogy a hatvanas évek derekán, a kis ovisok tekertek vele az óvoda udvaron. A játék mellett sok berendezési tárgyra is bukkantak az épületben, köztük a csendespihenő jellegzetes alkalmatosságára: kiságyakra a hatvanas és a hetvenes évekből.

Ó, és azok az ebéd utáni alvások, sosem voltak a kedvenceim az óvodás évek alatt, pedig ma már, de szívesen visszahoznám ezt a jó szokást. Emlékszem, sosem tudtam vezényszóra elaludni. Drága óvónénink – vagy éppen dadusunk – minden alkalommal mesét olvasott az izgága társaságnak, hogy ezzel is lecsendesítsen és alvásra bírjon bennünket. Engem viszont annyira érdekelt a mese, hogy én inkább figyeltem, mintsem elszundítsak, a mese végével meg unatkoztam. Mire végre elnyomott a semmittevés, már fel is kellett kelni. Valahogy nem jött össze sosem a ritmus. De a lelemény győzedelmeskedett. Az ágyamat, – amikor csak lehetett – a játékospolc mellé állítottam, így amíg a többiek aludtak, addig én az összecsukható ágyról lelógva, suttyomban játszottam. 

Ahogy a kiállított tárgyak között megpillantottam, óvodás éveim fémvázra erősített vászon ágyikóját, a mérete lepett meg a legjobban. Most is inkább mélységem van, mint magasságom, de az icipici kiságy láttán, azonnal az ötlött fel bennem, hogy volt idő, amikor én egy ekkorka ágyikóban elfértem, SŐT! A ki- és beágyazásnál mindig attól féltem, hogy maga alá temet a hatalmas fémváz.

A régmúlt idők bútorai között találtak még kisszékeket, kabátakasztókat, építőjátékot, mesekönyveket, homokozó készletet, fából faragott játékokat, feljegyzéseket, régi csoportnaplókat is. A kiságy mellett a hetvenes évek népszerű szórakoztató berendezése, a diavetítő idéz még felejthetetlen emlékeket. Gyerekkoromban a meskönyveknél is nagyobb szenzáció volt a diavetítő. Eszembe jutottak a besötétített szobában töltött délutánok, a szekrényajtóra rögzített lepedőre vetített filmek. Csipkerózsikától a Winnetou-ig, több tucat filmtekercs szórakoztatott bennünket.   

Olyan nagy gonddal fektetünk hangsúlyt az érettségire és a diploma megszerzésére, miközben a legnagyobb hatással, óvodás és kisiskolás éveink vannak ránk. Tisztelettel és szeretettel emlékszem minden tanáromra, de ennyi év elteltével is azt kell mondanom: a hajdani óvónénim, kisiskolás tanítóim, és a velük töltött idő az, ami nem csak emlékeim, de lelkem darabkái is.