Tolcsvay pázmándi házában Latinovitsról énekel (videó)

– A mi együttesünk, a Tolcsvay Trió lépett fel vele az önálló estjein 1975 decemberében és 1976 első hónapjaiban – idézte fel a közel 50 éve történteket pázmándi otthonában Tolcsvay Béla Kossuth-díjas énekmondó. – Az utolsó közös előadásunk éppen Székesfehérváron, az Építők Művelődési Házában volt 1976 márciusában, vagy áprilisában, sajnos pontosan nem emlékszem rá. Akkor léptünk fel együtt utoljára. Aztán következett maga az „esemény” június 4-én. Érdekes dátum.

– Gyakran előveszed a lemezeit?

– Soha. A Zoli lemezeit soha nem hallgattam meg, mert soha nem mertem meghallgatni. Minap, amikor fent voltunk Pasaréten a ferences házban és próbáltuk a műsort, az engem annyira megrázott, hogy alig bírtam hazajönni. Mert vannak a műsoron belül bejátszások az ő hangján, a megfelelő dramaturgiai pillanatokban. Én nem ismerek senkit, aki úgy tudott volna verset mondani, ahogyan ő. Élte a verset. Egyik gondolat ment a másikba.

– Bizonyára sok emléked van a közös utazásokról. Idéznél ezekből?

– Sokat tudnék mesélni a Zoliról, mert jó pár hónapot együtt töltöttünk. Nekem azért lett puli kutyám – bár most már itt van a kertben eltemetve –, mert Bagót megismertem. Utaztunk Gyöngyösre, ott volt az előadásunk. Megálltunk Zoliért az operettszínház előtt. Beült középre és kérdezte: „Nem baj, ha hozom a kutyám?” Jött vele a Bagó, és elindultunk. Nyolcvan kilométer szótlanság következett, azt se tudtam, mi van, mit kell játszani. Majdnem megérkeztünk, én addigra elbóbiskoltam, és azt vettem észre, hogy valaki szuszog a vállamon. „Megcsalsz engem?”, hallottam a Zolit. „Mert ez nem akárkihez húzódik oda! Ez nem kutya! Ez puli!” Akkor szólalt meg először az egész úton. De Bagó meg is érdemelte a szeretetet, ha megszólal magyarul, nem csodálkozott volna senki. A puli olyan állat, hogy leveszi annak a viselkedését, akivel együtt él, és csak hozzá alkalmazkodik, senki máshoz. „Mi lesz, művész úr?”, kérdeztem később az előadásról. „Mégis, mi lenne? Majd az lesz, hogy József Attila, aztán majd Weöreset mondok, aztán megint József Attilát, aztán Illyést, közben csináljatok valamit.” Ott voltunk, megcsináltuk. Mi hárman a zenekarban olyan matyóhímzéses ruhában zenéltünk, ezért amikor vége lett a műsornak, átöltöztünk farmerba, kockás ingbe. Egyszerre csak hallottuk: „Béla, hol vagytok?” Visszamentünk a színpadra úgy ahogyan voltunk, farmerban és kockás ingben meghajolni. De amit tőle kaptunk: „Ti mit képzeltek? Elmentek ti a… Így bántok a közönséggel? Mi az, hogy átöltöztök?” Azért öltöztünk át, mert önálló esteken minket soha nem szoktak visszahívni a színpadra azért, hogy meghajoljunk. Ám vele ez is megtörtént. Ezek a dolgok a mai napig élnek az emberben. De olyan apróságok is, mint amikor egy nőnapi buli után bementünk a Pipacsba, ahol egy csinos kávéfőző lánynak kezdett udvarolni. A Tibor barátunkat úgy hívta, hogy a lelkiismerete. Tibor megszólalt, és csak annyit mondott: „Gyere Zoli, menjünk haza, a Bagó többet ér”. És ment.

– Miként emlékezel rá, ha a lemezeit nem hallgatod?

– Június negyedikén halt meg, és én másnap írtam egy dalt. Azóta soha nem énekeltem el. De most, ezen az esten igen, ez is a műsor része. Megért rá az idő. Kemény nóta, erős.

– Latinovits Zoltán 1976. június 4-én – 44 éves korában – a balatonszemesi vasúti átjáróban veszítette életét. Máig vitáznak arról, hogy baleset történt-e aznap? Te mit gondolsz erről?

– A mai napig nem hiszem el, hogy öngyilkos lett. Nem. Azóta egyébként bebizonyították, volt, aki könyvet írt arról, hogy baleset történt. Ruttkai Éva is azt mondta, hogy nem hiszi el, de ha mégis megtette, akkor a „túloldalon” fel fogja pofozni. Nem volt semmi előjele egy öngyilkosságnak. „Nem teszem meg azt a szívességet, hogy kicsináljam magam, pedig sokan várnak rá!”. Ezt mondogatta mindig. Nem, nem, hiszen tele volt tűzzel, tele volt lendülettel. Nekünk összeért a telkünk, én az Endrődi utca 65-ben, Zoli a 67-ben lakott. Azt a részt káderdűlőnek hívták a Rózsadombon, a gerincen. Kilátás nyílt onnan Ferihegytől a Hárshegyig mindenre, fantasztikus egy hely volt. Sosem mertem őt megszólítani, de aztán úgy hozta a sors, hogy egymás mellé kerültünk a színpadon. A Tüske és az Endrődi utca sarkán találkoztam vele utoljára, amikor azt mondta, hogy megfázott, lemegy az édesanyához Szemesre, kipiheni magát. „Aztán jövök vissza, és folytatjuk!”, tette hozzá. Nem, nem hiszem el, hogy öngyilkos lett, hiszen be volt írva a naptáramba, hová megyünk tovább. Nem akartam elhinni, hogy meghalt, csak azután, hogy négy újság megírta, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Népszava és a Népszabadság, majd bemondta a rádió. Vannak sokan, akik nem hiszik el, hogy megölte magát, és én sem hiszen el, hogy megtette. Mert nekem nem ezt mondta.

– Milyen lesz a pákozdi est?

– Amit csinálunk, az egy emlék, megidézzük őt szó szerint. Idézetek hangoznak el, közben megszólal a hangja, és odaillő dalok lesznek hozzá. És én a műsor legvégén eljátszom azt a bizonyos dalt, amit június 5-én, reggel írtam, miután meghalt. A Zoli egy felejthetetlen zseni volt, aki saját magáról mondta, hogy összeférhetetlen, mert nem bírja a tehetségtelen embereket, azoktól kiborul. Szó szerint ugyanezt mondta kétszáz évvel korábban Petőfi.

– A hatalommal sokat küzdött?

– Nem, ezek kitalált dolgok, nem akarok senkit megnevezni, mert még élnek, de azok kezdtek a legjobban beszélni a halála után, akik a legjobban utálták. Nagyon pipa voltam, amikor csaholni kezdtek, mint a kutyák. Zoli a tehetségteleneket utálta, azokat nem bírta. Egyszer bejött a Fészek klubba egy délelőtt, és hallottuk, amikor kérdezte: „Ki vagy te, hogy mered elvállalni III. Richárdot? Amikor az egy égi ember, te pedig egy pondró vagy?” Nem a hatalommal harcolt, hanem a tehetségtelenekkel. Elmesélte nekem, hogy felment az Aczélhoz két darab hatalmas bőrönddel, tele voltak a magyar irodalom nagyjaival, rendelt a Gundelből egy hidegtálat, és azt mondta, jöttem megbeszélni, hogy mit lehet, és mit nem. Na, de ez nem ellentét, ez éppen a kompromisszumkészség, annak a jele, hogy alkalmazkodott. A Zoli sokszor elmondta: „Hogy legyek én internacionalista, ha nem vagyok náció?” Egy alkalommal behívott az operettszínházba: „Gyere, mert itt van ez a sok zenész. Hogyan tudnám én ezeket túlénekelni, gyenge a hangom”. Mondtam, ne hülyéskedj, van ott olyan, aki állítja a hangerőt. De ragaszkodott hozzá, hogy ott legyek és biztassam. Senki sem vette fel azt az előadást, se rádió, se semmi.

– Igaz, hogy a halála előtt tele volt tervekkel?

– Micsoda? Engem megkérdezett: „Béla, leszel te a zenei főnököm? Tudod, akarok csinálni egy színházat. Rendezni akarok, rendezni...”  Gobbitól kezdve mindenkit kiugratott volna a helyéről. Azt mondta, úgy néz ki, megkapja rá az engedélyt. Tervekkel volt tele, nem vonat elé ugrós gondolatokkal. Az Évával értek egyet: ha megtudom, hogy mégis megtette, felpofozom a túloldalon! De nem, ezt nem hiszem… Egyszer bejött az operettszínházba a Zoli, és azt mondta: „Hozzatok egy üveg konyakot, meg kell ünnepelni, mert eljött a Páger!” Páger Antal arról volt híres, hogy soha, senkinek az előadását nem nézte meg, de a Zoli előadására elment. És az volt neki a leglényegesebb, hogy eljött a Páger. „A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak”, ez a darab ment. Zoli lényegében eljátszotta a Bagót, szó szerint ugyanazokat a pózokat hozta, úgy, mint a csuda. Aztán elmentünk Szabadkára, ahol vett magának egy bőrkabátot és azt mondta: „Nem tudtam, hogy verset kell mondani azért, hogy vegyek egy bőrkabátot!” Aztán ami maradt dinár, azon mind csokoládét vett ajándékba. Akkor már külön költöztek az Évával, de ezek a gesztusok nem az öngyilkosság felé mutattak.

– Ruttkai is ugyanúgy viszontszerette őt?

– Ezt nem tudom, de nem is kérdeztük. Együtt voltak 16 évig, ami nagyon hosszú idő, de soha nem tudjuk már meg, melyikük szerette jobban a másikat.