A trianoni diktátum földrajzos szemmel

– Miként lett geográfus? 

– Ebben a szülői minta fontos szerepet játszott. Édesapám Gödöllőn, az akkori városvezetésben dolgozott, és ha a tantárgyak közül egyet be kellene azonosítani, amelyik az ő tevékenységéhez a legszorosabban kapcsolódott, akkor bizonyosan a földrajz lenne az. Később, az iskolai éveim alatt mindig a földrajztanárok voltak számomra a legszuggesztívebb egyéniségek. Az általános iskolában egy raliversenyző tanította nekem a földrajzot, ezért elsősorban a fiatalos dinamika és az utazásszeretet vonzott, miközben olaszországi motoros kirándulásairól beszélt. Aztán később felkért arra, hogy Balkán túra címmel tartsak egy előadást a saját görögországi nyaralásunkról. A gimnáziumban aztán egy idősebb, „apa” típusú földrajztanárom lett, akit megszerettem, és mindig nagy tisztelettel beszéltem róla: szegény sajnos pár éve hunyt el. Ő volt az, aki időt és energiát nem sajnálva az egyetemre juttatott, hiszen a segítségével olyan jól sikerült az országos tanulmányi versenyen való szereplésem, hogy az egyetemi felvételt jelentett.      

– Az természetes, hogy egy geográfus bejárja a világot?  

– Egy geográfusnak, ahogy a színésznek a taps, a politikusnak a voks, a kirándulás az ajándéka, ezért azt mondhatom, hogy igen.  De hozzáteszem, nem minden kollégám kirándul: őket mi többiek egymás között „szoba geográfusoknak” hívjuk.  

– A Magyar Földrajzi Társaság 151 éves. A kezdetekhez képest mennyiben változott meg a szervezet tevékenysége?   

– Ha megnézzük, miről írt Teleki Pál annak idején, mint főtitkár, szinte tökéletesen azonosíthatók a mai problémák. Teleki számára is gondot okozott, miként tudja a társaság folyóiratát, a Földrajzi Közleményeket menedzselni, hogy kihozhassa az éves négy megjelenést, miként tud a szervezet különböző frakciói között közvetíteni, hogyan tudja finanszírozni az egyre gyarapodó, és azóta még nagyobbra növekedett könyvtárat. Ezek fontos terhek, ugyanakkor nagyon sok szépségük van. Teleki sokat lobbizott az iskolai földrajzoktatás érdekében, amely feladat ma is jelen van. Talán a legnagyobb különbség, hogy korábban a földrajz nagyon sok újdonsággal tudott foglalkozni, hiszen számtalan ismeretlen tája volt a világnak: magas hegyek, sarkvidékek, Afrika zegzugos területei. Ezek mára ismertté váltak, egyre kevésbé tud a földrajz felfedezésekről beszámolni, inkább csak a világűr, a magas szférák, a meteorológia szintjén lehet újdonságokról, érdekességekről beszélni – de azért lehet még ma is.  

– Földünkön az utolsó „fehér folt” valahol Afrika közepén tűnt el. De azt hiszem, vannak még fehér foltok, főként a fejekben, például a trianoni békediktátum kapcsán. Mit tudott és tud tenni a Magyar Földrajzi Társaság azért, hogy ezek eltűnjenek, vagy legalábbis ritkuljanak? 

– A földrajz nagyon sokat tehet azért, hogy Trianont, ha nem is valóságosan, de egyfajta mentális revízióval visszaszerezze. Teleki Pál, Magyarország külügyminisztere, miniszterelnöke „földrajzos” politikus volt, és ezt mindig büszkén hirdette. A trianoni békediktátumot megelőző és az azt követő időkben gyakran a földrajz volt az eszköz, a fegyver, amivel érvelni lehetett a történelmi Nagy Magyarország logikája mellett. Hiszen azonos vízgyűjtőhöz, egy gazdasági egységhez tartoztunk, és bár gazdát cserélt az elcsatolt vidékek köve, fája, sója, hosszú évszázadokon át mindez szerves egységet alkotott. Teleki előszeretettel hangsúlyozta a természeti formák, mint tájalkotó tényezők szerepét és fontosnak tartotta, hogy az államhatárok ne csak mesterségesen meghúzott politikai határok legyenek, hanem vízgyűjtő területek határai, vízválasztók, vagy éppen maguk a nagy folyamok – mint például a Dráva –, legyenek a határfolyók. A földrajz érvelni tudott a revízió mellett és hatékonyan próbálta Trianon hatását mérsékelni, és a mai napig van egy ilyen küldetésünk a hazaszereteten keresztül. Ugyanis nem mindegy, hogy egy földrajzot művelő ember mennyire csak a megmaradt anyaországgal foglalkozik, vagy tekintetbe veszi a külhoni magyarságot. Egy természetföldrajzos tudja, hogy a tájak mindenhol folytatódnak, a határ túloldalán is. Képzeletben nem szabad megállni az államhatárnál, hanem egy nagyobb térbeli keretben, a Kárpát-medencében kell gondolkodni. Rajtunk múlik, hogy tanítunk, miként kezeljük Magyarország földrajzi oktatását: kárpát-medencei szemléletben, vagy egyszerűen csak a jelenlegi határok közé szorított keretben. 

–  Ilyen szempontból rend van az iskolákban?   

– Ez egy lassú folyamat, és azt gondolom, egy lassabb értékrendváltás azért tapasztalható. Ez nyilván nem változik meg egyik percről a másikra. Új neveket tanultunk a közigazgatásban: járás, vármegye, ispán. Ugyanígy a honról és hazáról alkotott szemléletünk is újra tanulható egy nagyobb térbeli keretben, Magyarország helyett Kárpát-medencében gondolkodva. Ez nem jelenti az elcsatolt területek politikai, közigazgatási visszaszerzését, de a mentális, szívbéli visszatérését igen.  

– A magyarok egy fontos földrajzi érvvel hozakodtak elő a Trianon kastélyban, ez pedig az úgynevezett „vörös térkép” volt, amely a magyar etnikumú népesség arányait mutatta be. Vaknak mutatkoztak rá a döntéshozók. Miért?   

– Azért, mert addigra már minden eldőlt, a Magyarországot képviselő politikusok csak díszletként lehettek jelen, ezért hívjuk diktátumnak. Nem szeretem békeszerződésnek nevezni azt, ami Trianonban történt, mert nem hozott békét. Egy francia vezető azt mondta, hogy csak egy tűzszünetet kötöttek, amely 20 évre szólt, és látnoki gondolatai később mennyire igazak lettek! Szerződésnek sem lehetett nevezni, mert muszáj volt aláírni, azt diktálta az ország jövője. Hálátlan szerep jutott azoknak a politikusainknak, akik mindezt kénytelenek voltak megtenni. Tettek próbát, nem is akármilyen próbát Telekiék, Apponyiék, hogy hassanak a tudomány fegyverével a bírákra.  Egyébként a brit és az olasz politikusokra sikerült jó hatást gyakorolni, de a francia fél hajthatatlannak bizonyult. A vörös térkép nagyon fontos és érdekes munkája lett Teleki Pálnak, aki sokat gondolkodott azon, miként tudná úgy ábrázolni a Kárpát-medence etnikumait, hogy az megfeleljen a valóságnak. Köztudott, hogy a népsűrűség a Kárpát-medencében változó képet mutatott. Voltak olyan vidékek, különösen Biharban, a mócok földjén, Románia nyugati területein, ahol akadt ugyan román többség, de csak nagyon alacsony népsűrűség mellett. Ha ezt egy felszíni színezéssel ábrázoljuk, akkor úgy tűnik, mintha Románia területének nagy része román többségű volna, ám nem mindegy, hogy a román többség mellé milyen konkrét létszám párosul. Miközben a magyarok pontszerűen, a városokban – Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Nagyváradon – nagy népsűrűségben éltek. Telekinek lázasan, betegen, ágyában fekve ugrott be a megoldás, amellyel sikerült ábrázolnia a Kárpát-medence valós etnikai viszonyait. A magyarokat vörös színnel jelezte, ezért lett a neve franciásan carte rouge, azaz vörös térkép. Érdekesség, hogy a vörös, főként fehér háttér előtt sokkal szembetűnőbb, mint a többi szín, tehát Teleki a színválasztással is igyekezett tudat alatt hatni és a magyarok létszámát nagyobbnak mutatni. De sajnos ezt a térképet már nem vették figyelembe.  

– Kollégái, akikkel a világ különböző pontjain, konferenciákon, más alkalmakkor találkozik, mit szólnak a mi trianoni tragédiánkhoz?   

– Igazából ez még mindig nagyon érzékeny kérdés. Különösen a szomszédos országokban dolgozó kollégák előtt – hacsak nem magyar nemzetiségűek –, szerencsétlen döntés ezt a témát feszegetni. Erről sokkal inkább messzebb lévő országokban élőkkel lehet beszélni, mert minél távolabbi a kolléga, annál megértőbb a trianoni trauma kapcsán.   

– Mit kell ma figyelembe vennünk a trianoni tragédia évfordulójára gondolva?  

– Trianonról gyakran úgy teszünk említést, hogy egy letűnt kor emléke, és nyugodjunk bele abba, ami történt. Nyilván én sem buzdítok senkit öldöklésre, hadba vonulásra, a szomszéd országokkal való rossz viszony keltésére, ugyanakkor nem szabad elvetni a békés revízió lehetőségét. Amikor nyári utazásainkat valósítjuk meg, gondoljunk székely testvéreinkre, vagy a felvidék magyarjaira, hiszen egy-egy ilyen út alkalmával fizetünk a szállásért, a vendéglátásért, és ajándékot vásárolunk: nem mindegy, hogy ezzel külhoni magyar testvéreinket támogatjuk, vagy ezt valamilyen nagyon távoli, a magyar szívtől idegen területen tesszük meg. Vagy amikor egy üzletben vásárolunk és levesszük a polcról az árut, ha lehet, válasszuk például a székely góbé termékét, mert ezzel érdemben tudunk tenni a magyarok közti kapcsolat ápolásáért. John Fitzgerald Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok 35. elnöke a világon a legtöbbet idézett és legrövidebb beiktatási beszédét mondta el. Ő ezt így fogalmazta meg: „Ne azt kérdezd, a hazád mit tehet érted, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazádért!” Trianon kapcsán is gondolkodhatunk így, hiszen mindannyian lehetünk Trianon revíziójának követei! Ez nem politikai revíziót jelent, hanem egy hozzáállást az elveszített területekhez és az ott élő magyarsághoz.   

– Egyre többet beszélünk a magyarok múltjáról, hiszen egészen más megvilágításba került az eredetünk, miután a genetikai bizonyítékok elvetették a finnugor elméletet. A földrajz ebben a folyamatban, tényfeltáró munkában miként tud részt venni?  

– A 20. század elejétől fogva hosszú hagyománya van annak, hogy a Magyar Földrajzi Társaság rendszeresen felületet ad a különböző magyarságkutató nézetek bemutatásának, és teszi ezt ma is: természetesen a tudomány tisztaságára ügyelve, a bizonyítékok megjelenítésével. Mert nyilván ki kell szűrni a bizonyítékok nélküli gondolatokat, azokat, amelyek kevésbé tekinthetők tudományos megalapozottságúnak. Látjuk, hogy létezik a finnugor vonal, aztán egy egészen a Távol-Keletre, Kelet-Ázsiába vezető elképzelés, mások pedig egyfajta türk-iráni származást látnak igazoltnak, feltételeznek. Jelenleg még a magyar tudomány feladata, hogy ezt a kérdést akadémiai szinten is rendbe tegye, mi pedig a magunk eszközeivel igyekszünk segíteni ezt a felfedezést.