A sólyom népe vagyunk, és ezt nem értik (videó)

– Egy időben gyakran találkoztunk Székesfehérváron, a Kodolányi János Főiskolán. Mit tanított ott?

– A Nemzetközi Borakadémia egyetlen magyar tagjaként életem során sokat foglalkoztam a gasztronómiával és a borokkal. Ez a világ mindig közel állt a lelkemhez, és Magyarországra való hazatérésem után nyilván azt látta a főiskola vezetése, hogy hazajött egy csodabogár, aki ért a borokhoz és a gasztronómiához. Akkoriban több alkalommal főszakácsként mutattak be, mire el kellett magyaráznom, hogy a gasztronómia az étkezési tudományok filozófiája, a szokások lélektana, kultúrája, amely minden népnél más és más. Szóval szükségük volt egy tanárra, aki ezen a területen otthonosan mozog. Tanítottam Székesfehérváron, Siófokon és Budapesten, amit örömmel tettem, hiszen korábban gasztronómiai szakértőként tevékenykedtem Tokióban, Jakartában, Manilában, Bangkokban és Hong-Kongban, különböző fesztiválokat szerveztem, távol-keleti repülőtársaságoknak, ötcsillagos szállodáknak dolgoztam. Itthon elég gyorsan rájöttem, hogy a diákok nem csak a gasztronómiában járatlanok, a nemzeti kultúrát sem ismerik, aztán rádöbbentem, mennyire keveset tudnak nemzetünk történelméről is. Nem ismerik eléggé sem 1956-ot, sem 1848-at, sem a Rákóczi-szabadságharcot, sem pedig a magyar őstörténetet. Ezért amikor beszéltem a borvidékekről, az előadásokba mindig beleszőttem a történelmet is. Hiszen egy borvidék megismeréséhez ismerni kell a környezet kultúráját, a magyar borokról pedig lehetetlen érdemben szólni a történelmi múlt bemutatása nélkül.

– Említene egy kevesek által ismert példát a múltból?

– A bor szavunk több mint kétezer éves. A kínai krónikák írták le először, hogy a hunoknak volt egy szent hegyük, amit Bor Tengrinek hívtak, ott mutattak be áldozatot az Újjászületés Istenének. Azt már a saját kutatásaim derítették ki, hogy a bor a régi időkben az átváltozást jelentette. Amikor a must forrni kezd és borrá válik, azt újjászületésként lehet értelmezni, ezért lett a bor jelkép a kereszténységben is. A szőlő hasonlít az emberi életre: megszületik, növekszik és él, majd levágják a tőkéről és meghal, kinyomják a vérét, azaz kipréselik, hordóba teszik, azaz koporsóba kerül, és hét nap után ujjászületik.

– Tetszett a diákoknak, amit hallottak?

– Amikor örömmel elvállaltam a tanítást Székesfehérváron, tudtam, hogy a boron keresztül taníthatok a magyar őstörténetről is, és valójában ezért váltak nagyon sikeressé az előadásaim. Nálam mindig tele volt a terem, más órákról is beszöktek a fiatalok, mert azt mondták, érdekesek az előadásaim. Szenvedélyesen, hangsúlyosan beszéltem a szkítákról, a hunokról, a magyarokról, akik hazajöttek a Kárpát-medencébe, hiszen a honfoglalás szót csak százötven-kétszáz éve ismerjük, azt korábban soha nem mondták. Idéztem Zrínyi Miklóst, a költőt, aki ezt írta Atilláról: „Én vagyok magyarnak legelső királyja/Utolsó világrészrül én kihozója!/Én lehetek tehát magyarnak példája,/Hirét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.”

– Amíg kölcsön nem kérték, birtokomban volt egy könyve, amelyben az ősi magyar ételek receptjeit írta le. Hol lehetett ezekről kutatni?

– Megadatott, hogy amikor a Távol-Keleten éltem, eljutottam Kínába az ujgurokhoz. Japán kutatók mutatták ki, hogy ők a mi legközelebbi rokonaink a török népek közül. Tanulmányoztam az étkezési szokásaikat. Láttam, hogy nagyon hasonlítanak a magyar konyhához, nagyon szeretik a leveses és a pörköltes ételeket. Ha mi öt-hat féle, akkor ők ötven-hatvan féle pörköltet készítenek: padlizsánnal, tökösen, szőlővel vagy más gyümölccsel, rendkívül érdekesen. A tapasztalataimból levezettem egy elméletet, amelyről én beszéltem először a nemzetközi gasztronómiában. Szerintem két nagy gasztronómiai civilizáció létezett, a keleti és a nyugati, ha tanulmányozom az áldozati ételeket, ez teljesen világosan kirajzolódik. Az ókorban a görögök, a rómaiak, a közel-keletiek az áldozati ételeiket sütötték. Építettek egy oltárt, ráhelyezték az állatot, megsütötték és megették, a Bibliában erre példa is van. A konyha két legfontosabb alapeleme a tűz és a víz, a sütés pedig a tűz beavatkozását jelenti. Az Iliászban olvasható, hogy amikor a görögök elindulnak Trója ellen, száz bikát vágtak le és sütöttek meg. Keleten a kínaiak, vagy a lovas kultúrájú szkíták, hunok és magyarok az áldozati ételeket mindig főzték. Amihez kellett egy üst, például egy hun üst fémből, abban pedig csak vízzel lehetett elkészíteni az ételt. A különbség a gondolkodásban is tetten érhető. A nyugati gondolkodás a tökéletességet kereste, mindig ütköztették a két ellentétes értéket és a jobbat választották, aztán ismét ütköztettek, és újra választottak. Ez egy technikai gondolkodás, amely előnnyé vált: keresem mindig a legjobbat! A keleti gondolkodás egészen más, az mindig az összhangot, a harmóniát kutatja. A tüzet és a vizet nem ütköztették, nem keresték, melyik áll közelebb az Istenhez, hanem egyeztették, így alakult ki a főzés és a párolás gasztronómiai civilizációja.

– Hogyan gondolkodtak elődeink, és mi maradt meg ebből?

– A magyar gondolkodás is mindig az összhangról szólt. Az életnek ez volt az alap értékrendje, a két ellentétből létrehozni az egységet, az összhangot: tűz és víz, férfi és nő, és a többi... Ezért éltünk összhangban az állatokkal, ezért lett a lovas műveltség. Ennek felidézése újat jelentett Magyarországon, a Kodolányin, de aztán ez nem folytatódott annak ellenére sem, hogy könyvet írtam a magyar konyha filozófiájáról. Ezer éve a nyugattal élünk szimbiózisban, természetesen jelen van a befolyása, de az alap még mindig a keleti gondolkodás. Nekünk éppen ez az előnyünk, ezt kell kihasználnunk, mert hidat képezünk kelet és nyugat között. Ezt a hídszerepet kell betölteni, ez a magyarság küldetése. Sokáig harcoltunk ez ellen, szerencsétlenül is jártunk, mert a nyugat soha nem értett bennünket, a szkíták és Atilla óta nem ért minket. Most is azt látjuk, hogy teljesen félreértenek, Európa egyetlen népeként minket gyakorlatilag üldöznek a nyugatiak. Nem tetszik nekik, hogy mások vagyunk, nem a galamb, a hattyú, a veréb népe, hanem a sólyomé. Nyugaton azt akarják, hogy veszítsük el a lelkünket és gondolkodjunk idióta módon, amely most rájuk jellemző a migránsok befogadásával és az LMBTQ elfogadásával. Hosszú idő után végre vállalni merjük a lelkünket, az egyéniségünket, a különbözőségünket, amely az erőnket jelenti. Ez nem azt jelenti, hogy el akarunk a nyugattól válni, éppen az összhangot keressük kelet és nyugat között. Hála Istennek, ez a magyar külpolitikában is jelentkezik, hiszen miközben a nyugat, Európa része vagyunk, nyitottunk kelet felé.

– A napokban ünnepelte 85. születésnapját. A Corvin közben harcolt, aztán Svájcba menekült, majd  Párizsban, a Sorbonne egyetemen tanult. Mi jut eszébe, amikor látja, mi történik Franciaországban?

– Amikor 1968-ban, a diáklázadás idején párizsi egyetemista voltam, hasonló helyzet alakult ki, mint most. Felgyújtott autók, rendőrökre támadó söpredék: a Sorbonne egy félkommunista forradalmi helyszínné változott, a Szovjetuniót és a szocialista országokat éltették és a diákok már azt követelték, hogy vezessék be a kommunizmust Franciaországban. Francia barátaim, akik között hazafiak és egykori idegenlégiósok is voltak, elhívtak egy előadásra. A szónok a Szovjetuniót dicsérte, azt mondta, ott megvalósult a szabadság, a munkásokat megbecsülik, sokat keresnek, nem úgy, mint a kapitalizmusban. Megdöbbentem. Szót kértem, felmentem a színpadra. Nem tudták, ki vagyok, de elmondtam, hogy tizenkét éve hagytam el Magyarországot és 1956-ban láttam, mit tett a Szovjetunió, amikor a magyar nép szabad akart lenni. Harckocsikkal törtek ránk és gyilkoltak, vérbe fojtották a magyar nép szabadságvágyát. Nagyjából idáig juthattam, amikor felrohantak a pódiumra, kitépték a mikrofont a kezemből az ütlegelni kezdtek. Hála Istennek egykori légiós barátaim megvédtek, szétverték a rám támadókat és eljöttünk. Ez ötvenöt évvel ezelőtt történt. Akkor baloldali diákok, most migránsok csinálják, de ugyanaz.

– Mi lehet ennek a vége?

– Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiket mélyen érintett Trianon. Én 1945-ben első osztályba jártam. Hat éves voltam, amikor átéltem, hogy elfoglalják Magyarországot a szovjetek, láttam mi történt, a férfiakat lelőtték, a nőket megerőszakolták. Az 1956-os szabadságharcban ez az emlék is bennem élt, tudtam, ez ellen harcolni kell. Láttam a félelmet, a terrort, amikor nem lehetett a fehérre azt mondani, hogy fehér, csak azt, piros vagy fekete. Ha nem így tettél, kirúgtak az iskolából, a munkahelyről, megvertek, üldöztek. Arról, ami most Franciaországban történik, Apponyi híres trianoni beszéde jut az eszembe. Amikor már tudta, mi lesz a hazánkkal, azt mondta: önök el akarnak minket temetni, de mi ott leszünk a maguk temetésén! Franciaország most oda jutott, hogy nemsokára eltemetik. Nem kell ahhoz nagy matematikai tudás, hogy kiszámoljuk, az ott élő közel-keleti és afrikai bevándorlók hány utódot nemzenek és mennyien lesznek néhány év, vagy évtized múlva. A másik szempont a vallás. Én nagyra tartom a vallást, mert rendkívüli erőt ad. Amikor a keresztesek a muzulmánok ellen harcoltak a háborúkban, a katonák erejét a keresztben való hit adta. Ha most harcolni kellene muzulmánokkal, ilyen nem lenne: Európa lelkileg gyenge, már csak a pénzben, a megalkuvásban hisz, és azt tette értékké, ami torz az emberi életben. Előre látható tehát, hogy Európának vége. Nem kell ehhez ellenséges hadosztály, lélekben már előre elveszett a csata. Elszomorít, hogy eltemetik Franciaországot, Angliát, és Németország is ebbe az irányba halad. Az Isten nem ver bottal, a rossz tett visszaszáll, Európa kivívta maga ellen az isteni haragot. Nekünk túl kell élnünk azt a kataklizmát, amit a világrend megváltozása hoz.  

– Túlélhetjük? Van erre esély?

– Még nem tudom. Egyetlen reményünk, hogy Magyarországon olyan kormány van, amelyik tudja: meg kell maradnunk ősi értékeink, gyökereink mellett. Keleten nagyon sok a szövetségesünk, a törökök, a kínaiak, a japánok mellett sokan tekintenek ránk rokonszenvvel. Ezt nem szabad elfelejteni, miközben nyugaton ellenségesen viselkednek velünk és mindent megtesznek azért, hogy tönkre tegyenek. Vonjuk le ebből a megfelelő következtetést.

– Milyen az ön istenhite?

– Vallástörténeti kutatásokkal is foglalkoztam. Valamikor a 13. században lezajlott egy híres hitvita egy mongol fősámán és egy katolikus szerzetes között. A szerzetes azt mondta a sámánnak, hogy csak a keresztény, katolikus hit az igazán üdvözítő Jézus Krisztuson keresztül, és aki nem ezt az utat követi, az pokolra jut. A sámán így válaszolt: az embernek egy szíve és öt ujja van, az öt ujjból az erek a szívbe vezetnek, minden ujjnak fontos a szív. Az egyik ujj a kereszténység, a másik az iszlám, a harmadik a buddhizmus, a negyedik a taoizmus, az ötödik a sámán hite. Mindegy, melyik úton akarsz eljutni Istenhez, lényeg, hogy Isten felé közeledj. Én ezt vallom. Az én hitem elfogadja a Mindenható Isten létezését, érzem a lelkemben az Isten hatalmát. Aki azt kéri tőlünk, hogy vigyázzunk a környezetünk összhangjára, gondolatainkkal és tetteinkkel járjunk a jótettek útján, ne ártsunk se magunknak, se másoknak. Ha ezt tesszük, akkor bármelyik vallás követhető, és Isten számára ez a fontos.

– Mit szól ahhoz, hogy nemrégiben olyan plakátok jelentek meg az utcán, amelyek megpróbálták összemosni ötvenhatot az ukrajnai háborúval?

– Ez minden ötvenhatost mélyen felháborított, hiszen a különbség nagyon nagy. Mi a magyar szabadságért, függetlenségért és értékekért harcoltunk. Mögöttünk nem volt nagyhatalom, amely támogatott volna bennünket. Igaz, a Szabad Európa Rádió mondott egy-két félrevezető mondatot, amit sokan el is hittek, hogy majd jönnek az amerikaiak és segítenek, de eszükbe sem jutott ilyesmi. Sokkal fontosabb volt számukra Szuez és az arab olaj megtartása. Ukrajnában proxy háború folyik az amerikaiak és az oroszok között, természetesen ukránok harcolnak, akikkel elhitették, hogy a hazájukért halnak meg. Valójában az amerikai tőke harcol, miután már megszerezték az ukrán termőföld nagy részét. Stratégiai cél az oroszok meggyengítése, pedig szerintem ennek az ellenkezőjét érik el, mert meghúzták az orosz medve bajszát, és az oroszok egyre erősebbek lesznek. Ennek ötvenhathoz, egy nemzeti szabadságharchoz, amit nem támogatott senki, csak a magyar lélek, semmi köze.

– Több történelmi regénytrilógiát írt múltunkról, az első kötet Atilláról szólt. Elégtételt jelent önnek, hogy ma már tudományos eredmények igazolják hun rokonságunkat?  

– Igen, valóban nagyon fontosak a Magyarságkutató Intézet archeogenetikai kutatásának eredményei. Kimutatták és maradványok bizonyítják a szkíta-hun-magyar történeti folytonosságot. A magyar lélek ezt mindig érezte, de az ilyen véleményeket lehurrogták a Magyar Tudományos Akadémia magyarellenes tagjai. Most azonban itt a bizonyíték, hogy közünk van a hunokhoz, a szkítákhoz. Ezt érezték Árpádék, amikor indultak a pozsonyi csatába, éreztük a középkorban, vagy a Napóleon elleni nemesi felkelés napjaiban, amikor a magyar nemesek azzal buzdították egymást, hogy „A szkíták vérei vagyunk, neki a franciáknak!” Ez bennünk volt mindig, de itt a bizonyíték, amely most már cáfolhatatlan. Örülök ennek, de a világban tovább folyik a kommunikációs háború. Minap láttam egy hosszú filmet, amely arról szólt, hogy Atilla legnagyobb veresége volt a catalaunumi csata. Nevetséges. Komoly tudósok, egyebek mellett franciák, amerikaiak bizonyították, hogy a csatát Atilla megnyerte, mert Aétiusnak, a rómaiak vezérének csak a gyalogsága maradt meg, a vizigót és a frank lovasság elhagyta a csatateret. Tudni kell, hogy egy lovasíjász hadsereggel szemben a gyalogságnak semmi esélye sincs még akkor sem, ha tízszeres a túlerő. Ám egy francia kutató kimutatta, hogy Atilla lovasai háromszor annyian voltak, mint a római gyalogság. A csata tíz percig tartott volna, ha folytatódik, addig, amíg az összes rómait lenyilazzák. Valójában az ütközet Atilla legnagyobb győzelmét hozta, mert saját magát győzte le. Akkoriban minden hadvezér arra törekedett, hogy az ellenfelét megölje és elfoglalja annak fővárosát, ám Atilla hazafelé fordult. Ez az igazi nagyság, mondta erre a francia kutató. Sajnálatosan nyugaton a mai napig folyik a kommunikációs háború Atilla ellen, ezért kellett megírnom a könyvet. De nem csak a hunok emléke ellen, velünk is háborúznak. Most Brüsszelben folyik ellenünk a pozsonyi csata, és nem csak túl kell élnünk, meg kell nyernünk ezt az ütközetet, mert a nemzet túlélése a tét!