Mózessy Gergely szakmájának legrangosabb díját kapta

– Szakmai elismerés lévén talán kevesen ismerik ezt a díjat. Beszélnél róla?

– A Pauler Gyula-díj a levéltáros szakma legmagasabb kitüntetése, amit 1992-ben alapítottak. Kezdetben évi négyet, de 2013-tól már csak évi egy díjat adnak ki. A szakmai egyesületek több személyre, súlyozottan tesznek előterjesztést, a miniszter ezek közül választ. Bár egyéni elismerés, én úgy fogom fel, hogy ez egy egyházi levéltárosi generációnak szóló kitüntetés. Azért merem ezt mondani, mert a kilencvenes évek közepén nagyon sokan, egy generációugrás után kezdtük meg a munkát az egyházi levéltárakban, általában idős levéltáros-papoktól átvéve a stafétabotot. Egy olyan helyzetben, amikor ezek az intézmények a szakma perifériáján léteztek, hiszen maga az egyház is a társadalom perifériáján élt a rendszerváltást megelőző időszakban. Sokan kezdtünk akkor, tényleg egyszerre, és a munkát, amit elvégeztünk, a szakma nagyra tartotta. Ez abban is megnyilvánult, hogy 2012-ben ezt a díjat kalocsai kollégám, barátom és évfolyamtársam, Lakatos Andor kapta meg; aztán egy tiszántúli református kolléga, egy erdélyi katolikus levéltáros, majd egy piarista szerzetesi levéltárban dolgozó munkatárs is elnyerte az évek folyamán. Személyesen is egyszerűbb úgy „elviselnem” ezt a díjat, ha erre a generációs közösségre gondolok. Mert egy kitüntetés mindig tükör: felmerülnek azok a kérdések az emberben, hogy jól sáfárkodott a talentumaival, hol hibázott, hol vannak adósságok, hol akad befejezetlen munka, van-e méltóbb rá?

 – Számítottál rá?

– Magyarországon az állami kitüntetéseket úgy adják át, hogy előtte „letapogatják”, ki az, aki át is venné azokat. Tudtam, hogy célkeresztben vagyok, mert három éve már történt ilyen megkeresés. Aki akkor végül elnyerte a díjat, mindenképpen megérdemelte, ezért szemernyi rossz érzés nem maradt bennem. Mostanra megkaptam én is – és remélem, hogy aki az utolsó pillanatban most lemaradt róla, az hasonlóképpen érez, mint én három éve. Bárki legyen is az.

– A kívülálló számára a levéltáros szakmája unalmasnak tűnhet: polcok, dobozok százai jutnak a laikus eszébe. Én jól tudom, hisz dolgoztunk már együtt, hogy ez sokszor rendkívül izgalmas feladatokat jelent. Mi vezette életed útját ebbe az irányba?

– Lassú folyamat és tisztulás volt ez. Amikor általános iskolába jártam, jól ment majdnem minden tárgy, a fizikát leszámítva. A gimnáziumban aztán már folyamatosan hullottak le rólam a különböző érdeklődési körök, de megmaradt a történelem. Volt bennem félsz, hogy melyik lenne az a másik tárgy, amivel be lehet kerülni az egyetemre, hiszen akkoriban még szigorú kétszakosságban oktattak. A történelem-levéltár szakpár amolyan „másfél” történelem szaknak tűnt. Aztán megtetszett, élveztem, hiszen a levéltáros a forráskezelésnek mélyebb szintjét kapja, mint egy történész. Menetközben rátaláltam egyháztörténeti kérdésekre, és már a szakdolgozatomat is erről írtam. Szerencsés konstelláció volt, hogy egy barátom pontosan ismerte a fehérvári viszonyokat és beajánlott a püspöki levéltárba, ahol a rendi közösségébe visszatérő Sulyok Ignác utódját keresték. Úgy tűnik, megtaláltam a helyem.

– Nyilvánvalóan hívő ember vagy. Elmesélnéd a megtérésedet, ha van történet mögötte?

– Nincs különösebb. Katolikus családban nőttem fel, ahol teljesen természetes volt az ilyen nevelés. A hit nagyon korán megfogott. Budapesten nőttem fel, a templomunk egy pici lelkészség volt, talán elrejtve a hatalom szeme elől. Nagyon jó közösség formálódott ott. Tizenhárom éves koromban volt az a lelkigyakorlat, amely után személyes döntéssel mertem mondani, hogy igazán ide tartozom. Akkor döntöttem el azt is, hogy piarista gimnáziumba megyek. Amikor az egyetem után a templomban meghallották, hová jövök dolgozni, így búcsúztattak: „Arra vigyázz, a sok pap között forgolódva el ne veszítsd a hited!”. Azt válaszoltam, hogy lehúztam négy évet a piarista gimnáziumban, beláttam a színfalak mögé. „Az talán jó iskola volt” – mondták rá. Ez a párbeszéd gyakran eszembe jutott később is. Egyrészt alkalmazottként más az egyház kebelében létezni, mint azt sokan gondolják, másrészt a levéltárosnak megvan az az átka és szerencséje, hogy jobban látja az egyéni sorsokat, botlásokat és sok minden mást, mint a külvilág. Amit persze empátiával és megértéssel kell kezelni.

– Miként érzed magad Székesfehérváron? Minap ért véget a Királyi Napok rendezvénysorozata: mi a véleményed például az események szakrális mondanivalójáról?

– Ezt bontsuk háromfelé. Budapesten nőttem fel, az egyetem után kerültem Fehérvárra. Ma már nem tudnék a fővárosban élni. Ez a város számomra emberléptékű, itt alapítottam családot és leltem otthonra.

Az idei királyi napokról nem sokat tudok mondani, mert kivételesen szabadságra mentem arra a hétre. Családi oka is volt, meg át is akartam gondolni a dolgaimat a kitüntetés kapcsán. Erről tehát ne nagyon kérdezz.

Általánosságban pedig nehéz a válasz, mert nem akarok abban a szerepben tetszelegni, hogy mindenhez értek és mindenben megmondhatom a tutit. Az nagyon helyes, ha a város a hagyományaira épít, ha nem feledi a múltjának eseményeit, ha azokban találja meg az egyediségét egyfajta kulturális versenyben. De azt mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy ez szakmai alapon álljon, legyen hiteles, hogy ne dőljünk be a legendáknak. Óhatatlan, hogy a múltba révedésnek időnként lesz egy hagymázas jellege. Amikor „túltolják” ezt, azt nagyon nehéz elviselnem szakmai szereplőként. Nem vagyok középkorász, de levéltáros és történész vagyok. Úgy érzem magam, mint egy futballmeccsen, ahol én a partvonal mellett állok, és mögülem két méterről abszolút laikusok kiabálnak… Féltem a várost a legendagyártásoktól. Ami itt nagyon népszerűnek hat, az egy kicsit távolabbról nézve kifejezetten röhejes. El kellene végre hinni, hogy a mi valódi és bizonyítható múltunk is fantasztikus, hatalmas, nagyszerű, különleges és csodálatra méltó. Mást kitalálni, mintegy „fölé hazudni” annak, ami történt, abszolút felesleges. Aki ezt nem veszi észre, az éppen azt járatja le, amit szeret. De ezt nagyon nehéz megértetni az emberekkel.

– Vársz valami különlegeset a legújabb genetikai vizsgálatoktól?

– Erre mondtam, az oldalvonalon állok, nem vagyok benn a pályán. Nem vagyok középkorász, sem régész, sem archeogenetikus… Azt hiszem, nem kell nekem ebbe belebeszélnem. Nekem arra kell figyelmeztetnem csak a hagyományos szakma védelmében, hogy az új tudományágak mindig mindenhatónak érzik magukat. Pedig el kell telnie némi időnek, hogy kiderüljön, mire hivatottak valójában. Hol a helyük, mit lehet bebizonyítani velük, és mit nem. Most egy ilyen tisztulási folyamatban vagyunk. Meglátjuk. Érdeklődve olvasom és várom az eredményeket, de én alapvetően 19.–20. századi egyháztörténettel foglalkozom.

– Beszéljünk akkor egy másik korszakról. Korábban feldolgoztad a második világháború idején a plébániákban született levéltári adatokat. Mi volt ezzel a célod?

– Általánosságban is mondhatom, hogy büszke vagyok a forráskiadványainkra. Ezt a munkát már 2002-ben elkezdtük, s minden kötet előremutató, újító is lett. A forráskiadványoknak az a sajátosságuk, hogy kortalanok, nem avulnak el olyan könnyedén, mint a történeti feldolgozások. Ebben a sorozatban a második munka volt az „Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt” című, még 2004-ben. A kötet alapvetően a plébániák második világháborús kárjelentéseinek közlésére szorítkozott, az alkotta a kétharmadát. Az a gondolat szülte, hogy miközben a második világháború kapcsán sokat beszélünk a katonai veszteségekről és a holokausztról, addig aránytalanul keveset a polgári lakosság szenvedéseiről. Márpedig ahol a front nem gyorsan haladt át, hanem hullámzott, megrekedt, ott óriási volt a szenvedés és a pusztulás. Shvoy Lajos püspök büszke volt rá, hogy papjai egyetlen kivétellel, amíg tehették, szolgálati helyükön maradtak. A püspököt elhurcolták a nyilasok 1945-ben, amikor visszakerült Fehérvárra, tájékozódni akart, és bekért jelentéseket. Ezek a szövegek nagyon jó pillanatban születtek olyan szempontból, hogy a kommunista uralom még nem fogta vissza a tollakat. Ezek belső egyházi források, a püspöknek ír a pap, és így keresetlen őszinteséggel beszél arról, hogy mi történt. A szenvedés kimondása, közzététele, az arról való megemlékezés fontos. Engem nagyon megerősített, hogy a könyvet szinte azonnal követte egy győri, és született azóta egy szatmári, egy veszprémi, és egy szombathelyi hasonló katolikus kiadvány, a tiszántúli reformátusok is készítettek ilyet. Azt hiszem, ezek nagyon sokban hozzájárultak ahhoz, hogy tudjuk, mi történt akkor a mindennapokban.

Egy másik korszakkal foglalkozó munka valójában egy pilot-projekt volt. Amikor több egyházi levéltár azon gondolkodott, hogy miképp lehet tömegesen digitalizálni forrásokat és felépíteni egy online kutatási szolgáltatást, én vetettem fel, hogy dolgozzuk fel az 1944-1945-ös halotti anyakönyveket. Megdöbbentően nagy számban sikerült erre a kollégákat rábeszélni. Nekünk tanulópénz volt, kifelé pedig egy fontos társadalomtörténeti adattömeg közzététele. A háború alatt összekuszálódtak a viszonyok, sokakat nem otthon ért a halál, azóta is keresik a lezuhant repülőgépeket, a hősi halottakat. Úgy gondoltuk, a saját dolgunkat is megkönnyítjük, ha ezt megcsináljuk. 2015-ben nyílt a közös adatbázis; tanulságaira építve 2019-ben indítottunk online-kutatószolgálatot.

– Milyen drámák maradtak meg legjobban az emlékeid között?

– A katolikus közegre fókuszáló forrás szerint Móron a szovjet hadsereg bevonulása után három-négy napon belül kilencvennél is több civilt lelőttek. Száz fölé akkor kúszott a halottak száma, amikor egy férfi előbb kiirtotta a családját, majd öngyilkos lett félelmében… Székesfehérváron, a felsővárosi anyakönyv két utolsó bejegyzése arról szólt 1944 decemberében, hogy egy 16 éves lányt a szovjet katonák meg akartak erőszakolni, de ellenállt, és ezért lelőtték. Majd meggyilkolták az eseten méltatlankodó házmestert is. Egymás mellé temették őket a bérház udvarán… Megrázó történetek ezek, amelyeknek így lehetett emléket állítani.

– Min dolgozol jelenleg?

– Vicces lenne, ha azt mondanám, hogy semmin, de tulajdonképpen ez a helyzet. Volt egy nyugodt nyár a levéltárban, amely alatt rég elmaradt iratrendezéseket lehetett elvégezni. Rendkívül rossz állapotú plébániai anyagokat kaptunk, ezeket sikerült rendbe tenni. Épp befejeztem egy recenziót – nem tudni, mikor jelenik meg. Egy történész nagyon sok mindenen dolgozik, és van, hogy annak csak nagyon későn lesz látszatja. Van két őszi előadás-felkérésem, ezek anyagát javarészt már megírtam. Van olyan befejezett projektünk, amely tőlünk független okokból még nem látható, de nagyon büszkék vagyunk rá és szeretném, ha mielőbb olvasható lenne. Kollégáimmal kemény tanulmányokat írtunk a hatvanas évekről, például az egyházmegyés papjainkat érintő pereket sorra véve. Van egy olyan munka is, amit egyrészt még érlelni kell, másrészt nincs olyan évforduló, ami miatt sietnem kellene vele. És az a helyzet, hogy a mindennapok is nagyon fel tudják az embert őrölni, ahogy öregszik: a rendszerek működtetése, a kutatók kiszolgálása, az éppen felmerülő akut feladatok intézése is mind egész embert kíván.