Amikor a Forgószél lecsapott a szabadságharcra

Számvéber Norbert hadtörténész alezredest, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár igazgatójának nevét bizonyosan ismerik azok, akik komolyabban érdeklődnek a második világháború nemzetközi és magyar vonatkozású eseményei iránt. Könyvei a legnagyobb páncéloscsatákat, a leghősiesebb és legvéresebb ütközeteket dolgozták fel. Sokat foglalkozott a Fejér vármegyei történésekkel is, hiszen olyan meghatározó hadműveletek zajlottak nálunk, mint amilyenek a Konrád fedőnevű ellentámadások voltak a székesfehérvári ostrommal, vagy éppen a zámolyi tankcsatával. Ezúttal arra kértük, időben távolodjon el a világháborútól, és idézze fel az 1956-os szabadságharc alkonyához, a november 4-én bekövetkezett szovjet intervencióhoz kapcsolódó legfontosabb katonai tényeket.  

 – Milyen nagyságú szovjet erőkkel kellett szembenézniük a fővárosi felkelőknek? 

– Az 1956. november 4-én megindított második szovjet katonai beavatkozás terve a „Forgószél” fedőnevet kapta. Ennek keretében Budapesten a Különleges Hadtest – parancsnoka P. Ny. Lascsenko altábornagy volt, aki harcálláspontját Tökölre helyezte – alárendeltségében a 2. gárda- és 33. gárda-gépesített hadosztálynak és a 128. gárda-lövészhadosztálynak kellett felszámolnia a fegyveres ellenállást. A pesti oldalt a Rákóczi út−Thököly út vonalától északra a 2. gárda-gépesített hadosztálynak, attól délre, beleértve a Csepel-sziget északi csücskét is, a 33. gárda-gépesített hadosztálynak kellett birtokba vennie és megtisztítania. A budai ellenállást a 128. gárda-lövészhadosztálynak kellett megsemmisítenie. A Tökölre korábban beérkezett 108. gárda-ejtőernyős deszantezrednek le kellett fegyvereznie a Tököli repülőtér körzetében tüzelőállásban lévő hat magyar légvédelmi üteget, illetve 100-100 főnyi deszantost át kellett adnia a két gárda-gépesített hadosztálynak, amelyek, rohamcsoportokat alakítva belőlük, a páncélosok támogatására vetették be őket. A 2. gárda-gépesített hadosztályból két harckocsi- és egy önjárótüzér-zászlóaljat a 33. gárda-gépesített hadosztálynak rendeltek alá. November 5-én a fővárosban harcoló szovjet erőket újabb alakulatokkal erősítették meg: beérkezett a 31. harckocsihadosztály 100. harckocsiezrede T−54-es típusú harckocsikkal, a 66. gárda-lövészhadosztály 128. harckocsi-önjárólöveg ezrede, 145. gárda-lövészezrede, 135. gárda-tüzérezrede, a 27. gépesített hadosztály 97. gépesített ezrede, valamint a 7. és 31. gárda-légideszant hadosztály 80. és 381. gárda-ejtőernyős deszantezrede, illetve két nehézaknavető-osztály.

– Mi történt eközben a magyar vidéken? Székesfehérváron jelentős szovjet erők állomásoztak. Milyen szerepük volt ezeknek november 4-ét követően?  

– Az ország vidéki területeit a szovjetek két részre osztották. A Dunántúlon a szovjet 38. összfegyvernemi hadsereg törzse K. U. D. Mamszurov altábornagy parancsnoksága alatt székesfehérvári harcállásponttal készült fel a támadásra a 17. és 39. gárda-gépesített hadosztály, a 27. gépesített hadosztály, a 31. gárda-légideszant hadosztály és a 61. légvédelmi tüzérhadosztály erőivel. A Dunától keletre a 8. gépesített hadsereg törzse A. H. Babadzsanjan altábornaggyal,  debreceni harcállásponttal vonta össze a 11., 32. és 35. gárda-gépesített hadosztályt, a 31. harckocsi-hadosztályt, a 70. gárda-lövészhadosztályt, valamint a 60. légvédelmi tüzérhadosztályt. Az egyesített fegyveres erők főparancsnoksága I. Sz. Konyev marsallal Szolnokon rendezkedett be, közvetlen alárendeltségében a 7. gárda- és 31. gárda-légideszant hadosztály részeivel. A szovjet csapatok Magyarországon összesen mintegy 60 ezer katonával és egyebek mellett 6 ezer páncélozott harcjárművel, zömmel harckocsival készültek fel a magyar forradalom és szabadságharc leverésére.

– Addigra mennyiben tudtak alkalmazkodni a városi gerillaharchoz a szovjet csapatok? 

– November elején a szovjet harceljárás alapvetően megváltozott az október végi napokban alkalmazottakhoz képest. A szovjet hadosztályokon belül a főbb objektumok elfoglalására és különleges feladatokra, például a magyar vezetők elfogására előrevetett rohamosztagokat alakítottak. Ezek egyenként egy zászlóaljnyi gyalogságból, 10-12 harckocsiból, valamint páncélozott szállító járműveken mozgatott ejtőernyős deszantosokból álltak. A szovjet erők felkészültek arra, hogy az épületharcokban – immár kisebb létszámú, mozgékony rohamcsoportok keretében bevetett lövész és harckocsi alakulataik támogatására – jelentős légitámogatást, tüzérségi tüzet, gyújtó hatású lövedékeket, lángszórókat, füstgránátokat, műszaki alegységeket és robbanóanyagot is alkalmazzanak.

– A Corvin-köz egyik veteránja azt mondta nekem, ha legalább olyan páncélöklöket kaptak volna segítségül nyugatról, mint amilyenekkel elsősorban a németek, de az amerikaiak is annyira eredményesen harcoltak a világháború végén, akár meg is állíthatták volna a szovjet páncélosokat, de legalábbis sokkal nagyobb veszteségeket okoznak. Volt ennek esélye? 

– Amennyiben a felkelők kezébe nagyobb mennyiségű kézi páncéltörő fegyver jutott volna, akkor elsősorban az 1956. október végén vívott harcokban lett volna nagyobb a szovjet páncélosveszteség, mivel a támadók nem alakítottak ki megfelelő együttműködést a páncélozott harcjárművek, a harckocsik, önjáró lövegek és a lövészgyalogság között. A szovjet csapatok fővárosi manővereit azonban teljesen ezek a fegyverek sem akadályozhatták volna meg. A november 4-én meginduló szovjet csapatok által alkalmazott eltérő harceljárások, például a vegyes állományú rohamcsoportok alkalmazása, valamint a jelentős tüzérségi támogatás már rendkívül megnehezítették a páncélosok elleni eredményes közelharcot, a gyújtópalackok dobását. Érdekes adat, hogy a szovjet csapatok a harcok alatt 19 darab RPG-2-es páncéltörő gránátvetőt is veszítettek, amelyek közül néhány akár a felkelők kezébe is kerülhetett. Ez a fegyver a második világháborús német Panzerfaust 150 szovjet változatának tekinthető, és 1954-ben rendszeresítették a szovjet lövészrajokban.

– November 4-e után maradt még értelme az ellenállásnak, vagy már csak az áldozatok száma növekedett mindkét oldalon? 

– Véleményem szerint a fegyveres ellenállásnak 1956. november 4-e után katonai szempontból nem volt értelme, mivel a szovjet túlerő felülkerekedése az adott világpolitikai helyzetben csupán idő kérdése maradt.