2023.10.18. 09:30
Béla és Jenke két fantasztikus utazása
Két tizenéves fiúról cikkezett a német regionális sajtó a közelmúltban, így aztán mi is kíváncsiak lettünk rá, milyen kalandot élt át Bobory-Küwen Béla és Jenke. Igen, a név nem véletlenül lehet ismerős egy hűséges Fejér vármegyei olvasó, főként egy irodalom- és történelemkedvelő számára.
Az ikrek és Bobory Zoltán, a büszke nagypapa Székesfehérváron
Fotó: Tihanyi Tamás
Bobory-Küwen Eszter Erasmus-ösztöndíjjal, ötödéves pécsi egyetemistaként 1998-ban került Németországba. Azt hitte, nyolc hónap után majd hazamegy, de aztán három évre ott ragadt az angol tanszéken, ahol angol irodalmat tanított, majd jogi szakfordító lett és két német tartományban is angol és magyar nyelvű bírósági tolmáccsá avatták. A Fejér Megyei Hírlap nyolc évvel ezelőtt már írt róla, amikor az általa vezetett irodát bízták meg az egyik utolsó élő háborús bűnös, Oscar Gröning egykori auschwitzi SS-tiszt tárgyalásának szinkrontolmácsolási feladataival.
A téma most sokkal vidámabb.
Eszterék minap meglátogatták a nagypapát, Bobory Zoltánt, a neves költőt, előadóművészt és közéleti embert Székesfehérváron, a Bory-vár közelében lévő házában. Nem akármilyen történetet meséltek el: az unokák kerékpárútjairól ugyanis már négy német hírportál is beszámolt.
– A gyerekek talán előbb kezdtek el biciklizni, mint járni – emlékezik a néhány évvel korábbi időkre Eszter. – Hóban, fagyban, esőben kerékpárral járnak a tőlünk négy kilométerre lévő nyolcosztályos gimnáziumba, de már az óvodába is két keréken közlekedtek. Aztán tavaly nyáron hazautaztunk az egyik barátnőm esküvőjére. Amikor a visszaútra a repülőjegyeket akartam foglalni, mondta a férjem, hogy nem négy jegyre lesz szükség, hanem csak egyre, mert ő a gyerekekkel kerékpáron jön utánam. Bevallom, először nem nagyon örültem az ötletnek, mert aggódtam. Több országon átbiciklizni 11 évesen a legnagyobb nyári melegben? És este még sátrat állítani? A napi 90 kilométer tekerés, majd este a kempingkeresgélés nem nekem való, azt azonnal tudtam, de a fiúkat végül elengedtem.
Az út Székesfehérvárról előbb a Duna-kanyarhoz vezetett, mert Eszter férje, Jörn a Duna vonalát követve tervezte meg az utat. Aztán 1440 kilométert tettek meg tizenkilenc nap alatt, de nem a megszokott útvonalon, mert az Jörn és a fiúk számára túlságosan is „turistás” lett volna. Így aztán gyakran letértek a kevésbé ismert mellékutak felé.
– Általában sátraztunk, és csak egyszer, Pozsony főterén aludtunk meg szállodában. Feltűnést is keltettünk az elegáns hotelben fáradtan, izzadtan, koszosan – emlékezett büszkén, de szűkszavúan a 12 éves Küwen Béla. – Nagyon élveztük az utazást, mert kerékpáron ülve sokkal többet látni az erdőből, a tájból, a vadakból. És persze az emberekből is.
A csomagjaikat magukkal vitték a kerékpárokon, nem volt segítségük, és általában azt ették, amit megvettek az útjukba eső boltokban. Mivel kerülték a forgalmas utakat, nem volt vállalhatatlanul veszélyes a kerékpározás. Azért a biztonság kedvéért az apa a forgalmi sáv közepén hajtott, mintegy fedezve a két fiát, így az autók kénytelenek voltak előzés előtt megvárni, amíg megszűnik a szembejövő forgalom. Jörn szerint ez a technika biztonságosabb, szerinte ugyanis általában azokat sodorják el, akik lehúzódnak az út szélére, a pofátlan kerékpárosokat nem szokták elütni. Megkérdezem Jenkét, a másik fiút, mit érzett, amikor hazaért Neuenkirchenbe.
– Büszkeséget. Kérdezték az osztálytársaim, hogy milyen volt az út és én mindent elmeséltem nekik. Azt is, hogy Bécsben apámat megkérdezte egy skót néni, hogy merre kerékpározik a két fiával, és amikor megtudta, hogy Magyarországról megyünk Németországba, meghívott minket Skóciába, az iskolába, ahol ő tanít. Mert meg akarja győzni az ottani diákokat arról, hogy minél többet kerékpározzanak. Gondolom, mi lennénk a reklám. A helyi német sajtó egyébként azért is írt rólunk, mert szinte mindenki már csak elektromos biciklivel jár. Minden újságíró azt kérdezte tőlünk, milyen bicajjal mentünk ilyen hosszú útra, mire mi örömmel hangsúlyoztuk, hogy természetesen hagyományossal.
Jörn és a két fiú idén újabb utat teljesített, Eszter szerint minőségi idő volt ez is apukával a javából, és közben semmi „kütyü”. Azaz nem kerültek elő a mobiltelefonok. Augusztusban Észak-Németországból egészen a francia tengerpartig tekertek, de nem egyenesen mentek Hollandián és Belgiumon keresztül az Atlanti-óceánig, hanem kerülővel: eltöltöttek egy napot Párizsban, majd megnéztek néhányat a Loire-menti kastélyok közül. Mindezt szigorúan csak sisakban, tíz métert sem bicikliznek megfelelő védőfelszerelés nélkül, melyek fontosságát egy-két óvodáskori esésnél már megtapasztalták. A tizennyolc nap alatt négy országon haladtak át és összesen 1300 kilométert tettek meg sokszor a tűző napon, gyakran széllel szemben, néha esőben, gyakran fáradtan, de mindig boldogan. Az út végén a jutalom négy nap családi pihenés volt Saint-Nazaire-ben, ahová Eszter autóval ment értük.
Bobory nagypapa mosolyogva hallgatja őket a Bory-vár közelében lévő kertjében, és még akkor sem szívesen veszi le a szemét az ikrekről, amikor az általa gondozott legújabb megjelenésű irodalmi kiadványokat mutatja. Arról mesél, hogy amikor csak lehet, horgászni viszi az unokákat a Balatonhoz, vagy Székesfehérvár közelében más tavakhoz, még a focit is megkockáztatja velük néha. Hiszen ezért, értük érdemes élni.