Csak szeretettel segíteni, és soha sem bántani! (videó)

– Miként telt az elmúlt 50 év?

– Gyorsan elszaladt. Éppen ma beszélgettem erről egyik fiatal kollégámmal, Nagy Lajossal, aki 1975-ben született. Én két évvel korábban, 1973-ban már a Sóstón edzősködtem. Nagyon jól emlékszem a kezdetekre, bár azt hiszem, mindenki így lehet ezzel. A székesfehérvári Könnyűfémmű futballklubjánál 1968-ban lettem edző, volt egy gyerekcsapatunk, és gyakran játszottunk a VT Vasas hasonló korúakból álló együttesével. A sokak által ismert legendás tréner, Csiszár István „Guszti bácsi” szólt, hogy menjek át hozzájuk a Köfémből. Nagy kitüntetésnek számított ez, örömmel töltött el a meghívás és igent mondtam.

 – Futballozott gyerekkorában?

– Esztergomban, a ferences gimnáziumba jártam és 18 éves koromig a középiskolás bajnokságban szerepeltem. Szép emlék, hogy 1963-ban, hatvan éve kerültem először Székesfehérvárra, ahol másfél éven keresztül a VT Vasas NB II-es csapatában, a tartalékban léptem pályára. Ugyan nem lettem első osztályú játékos, de egy időben Nagykanizsán az NB III-as csapatnak is tagja lehettem.

– Onnan került vissza Székesfehérvárra?

– Igen, itt élt a feleségem, így visszajöttem, hiszen a várost is jól ismertem. A Könnyűfémműnél helyezkedtem el és öt-hat éven át ott dolgoztam.

– Milyen volt a helyi sportélet akkoriban?

– Nagyon jó női és férfi kosárlabda csapatokat indított a bajnokságban az Építők és a VT Vasas, ám természetesen a labdarúgás mindent megelőzött. Abban az időszakban már érlelődött az első osztályú szereplés, hiszen két kiváló, felkészült sportvezető dolgozott a klubnál: Bencsik István és Dérfalvi Imre. Össze akarták hozni az első osztályú indulást és ennek érdekében szépen építették a csapatot. Aztán elérkezett az a nap is 1967-ben, amikor a VT Vasas NB I-es lett. Bognár Ferenc viselte a csapatkapitányi karszalagot, Tímár Misi volt a kapusunk, és ott játszott Bobory Béla, a sportújságíró édesapja is Fister Feri bácsival, aki 83 évesen még mindig itt dolgozik a gyerekek között.

– Mi tartotta Székesfehérváron?

– Talán természetemhez, vagy körülményeimhez igazítottam, hogy mindig a gyerekek körül foglalatoskodtam. Velük megtaláltam a megfelelő hangnemet, a habitusom jobban alkalmazkodott hozzájuk, mint egy felnőtt csapathoz. Elmehettem volna Pusztaszabolcsra, Szekszárdra, Sárbogárdra vagy Veszprémbe, de mivel a család itt élt – három fiunk született – minden ide kötött és örültem, hogy nem kellett vándorútra kelnem.

– Miként sikerült meglátnia egy fiatalban a tehetséget?

– Éppen nézegettem az imént egy tablót, a Videoton 1975-76-os országos kupagyőztes serdülő csapatának fényképeit. Ott játszott Tihanyi László, Wittman Géza, Disztl Laci, sokaknak lehetnek ismerősek ezek a nevek Székesfehérváron. Az jutott eszembe, hogy egy igazán jó, országos hírű csapat kialakulásához már akkor is kellettek vezéregyéniségek, és ők azok voltak. Wittman Géza kiválóan irányított a pályán már 15-16 évesen, lehetett rá alapozni. Disztl Laci és Tihanyi Laci jó megjelenésű, magas fiúk voltak, akik kiválóan védekeztek, Varga Lehel pedig a csatársorban rendkívüli gyorsasággal mozgott. Abban az időben a székesfehérvári Vasvári Pál Gimnáziumban az igazgató, Albert József és Lakos Imre tanár úr szívügyüknek tekintették a középiskolás futballt. Akkoriban kezdte meg működését a kollégium a Széchenyi utcában, a pályák pedig adottak voltak, nem kellett sehová sem elmenni a városból, inkább az ország különböző területeiről hoztak játékosokat: Bajáról a Disztl testvéreket, Debrecenből a Varga Lehelt, azaz elég komoly toborzás történt.

– A fiataloktól egy idő után mindig el kellett búcsúznia. Nem zavarta az állandó váltás?

– Erről megoszlanak a vélemények. Van, aki arra esküszik, az a jó, ha egy edző hosszú éveken keresztül végig visz egy adott játékoskeretet. A másik felfogás az, amit én is vallok, hogy amit tudok, azt egy-két éven belül átadom a gyerekeknek, és talán nem válok egyhangúvá. Fontos, hogy ne bocsátkozzunk unalmas ismétlésekbe, olyanokba, amelyek nem mozdítanak előre. Ha egy klubnál szépen fel van építve, hogy melyik korosztálynak mi a feladata, az szerencsés, mert minden edző újabb lökést adhat egy fiatal számára és lefaraghatóvá válik, ami esetleg hátráltatja a fejlődést.

– Meg lehet tippelni, hogy Kiss Imre hány gyermeket edzett-nevelt az évek során?

– Gondolkodtam már rajta, biztosan több százat, de lehet, hogy több ezret. Ötven év nagyon hosszú idő. Összegeztem magamban, ez önkéntelenül megtörtént, és szerintem egyet sikerült elérnem: bátran merem mondani, hogy önérzetében talán egyetlen gyermeket sem sértettem meg. A sportpályán és az iskolában is nagyon fontos, hogy ha nem tudunk építő jelleggel hozzátenni egy fiatalember fejlődéséhez, akkor legalább ne ártsunk. Könnyen tönkre lehet tenni egy játékost, hiszen egy csapatban mindig vannak szerényebb képességűek, a közepesnél jobbak, és olyanok, akik húzzák az együttest. Furcsállom néha, amikor egy edző elragadtatja magát és mérkőzés közben bántja a játékosokat. Előtte fél órával nem ő küldte fel őket a pályára? Mindig nagyon helytelennek tartottam az ilyen magatartást, és talán sikerült is elkerülnöm. Ha nem tudok pozitív módon segíteni valakit a pálya széléről, akkor legalább ne hátráltassam. Biztatni lehet, hogy bátrabban, gyorsabban, lendületesebben, nagyobb akarattal dolgozzon a játékos, de visszatetsző módon bírálni, megjegyzéseket tenni nem szabad.

– Mit szól Marco Rossi-hoz, a sikerekhez?

– Sikerült jó kézzel összehoznia azt a játékoskeretet, amelyből merítve időszakonként eredményesen szerepeltetni tudja a csapatot. Nagyon fontos, hogy összeszokjanak a játékosok és ne legyen túl sok változtatás, szerencsés, hogy mindig, újra és újra együtt játszanak. Nagyon jól emlékszem híres játékosunkra, Albert Flóriánra. Nem volt megelégedve vele Baróti Lajos szövetségi kapitány. Már megírták az újságok, elmondta a rádió és a televízió, hogy helyette a nagyon jó formában lévő Monostori Tivadart szerepelteti, de aztán aludt rá egyet és mégis Albertet játszatta. Nem akarta megbontani a csatársort, mert egy láncszem elszakadt volna, inkább kitartott Albert mellett. És igaza lett. Érdemes kitartani a játékosok mellett, mert főnyeremény az összeszokottság, amikor már egymás gondolatát is kitalálják a játékosok a pályán.  

– Évek óta nem volt akkora tehetség a magyar labdarúgásban, mint Szoboszlai Dominik. Mit szól hozzá?

– Szívesen emlékszem rá, mert talán néhány hétig edzett nálunk, abban a csoportban, ahol én is dolgoztam. Nem lett a mi játékosunk, de egy kis szikrát talán nálunk is kapott. Technikás fiúként mutatkozott be már akkor, márpedig 12-13-14 éves korban már látszanak ezek a tulajdonságok. Nagyon örülök annak, hogy székesfehérváriként annyira szeretik a híres angol csapatban, mert lelkesen játszik amellett, hogy csodaszép megoldások vannak a lábában.

– Mi az, amit talán a legjobban kedvel ennyi idő után is a sóstói sportcsarnokban?

– Eljárt az idő. Valamikor még Mezey Gyuri találta ki, és hála Istennek azóta is éltetjük az óvodás futballt. Szerencsésnek tartom, hogy a kisgyerekekkel korán megpróbáljuk megszerettetni a labdarúgást, a klub sokat áldoz ezért. Saját autóbuszunkkal hozzuk a csoportokat, jelenleg tizenkét óvodából egy héten kétszer, hétfőn és kedden érkeznek hozzánk a gyerekek. Végtelenül örülnek annak, hogy itt focizhatnak velünk edzőkkel, ebben a remek környezetben. Sok ügyességi gyakorlatot csinálunk, aztán akin látszik, hogy tehetséges, őt invitáljuk, hogy jöjjön hozzánk játszani. De ha éppen úgy dönt, hogy inkább jégkorongozik, áldásunkat adjuk arra is, hiszen lényeg az, hogy sportoljon, hasznosan töltse az idejét. Mert jönnek a kritikus évek, amikor a lányok és a fiúk a serdülőkor küszöbére érnek. Akkor nagy értéke van a sportnak, bármi mellett is kösse le magát valaki. Lényeges, hogy a fiatalok ne tekeregjenek az utcán, ne kerüljenek rossz társaságba. Beszélgessenek, legyenek vidámak, jókedvűek, de tanuljanak, sportoljanak és utána induljanak haza. Prózai kívánság ez, de fontosnak tartom. 

– Honnan van még türelme ennyi kisgyerekhez? Mi a titka?

– Adottság lehet. Mindig szeretettel kell bánni velük, aki egy kicsit félénkebb, nem olyan ügyes, azt bátorítani kell. Ha egy kevésbé ügyes kisfiú tesz egy szép mozdulatot, azt kihívom a pálya szélére és megtapsoltatom a többiekkel. Az a fiú aznap örömmel a szívében megy haza.