Győztes csaták, vesztes sorsok és egy szabadságharc

– Isten éltesse, hiszen nemrégiben lett 60 éves! Jelent ez a kerek szám bármilyen mérföldkövet a pályafutása szempontjából?

– Igazából nem, hiszen nem hinném, hogy 60 évesen okosabb lennék, mint voltam 59 éves koromban. Legfeljebb a tapasztalataim száma növekedett és a hajam sűrűsége csökkent.

– Hasonló erőbedobással dolgozik, kutat tovább, mint eddig tette?

 – Annál is inkább, mert még mindig úgy látom, hogy 1848-nak rengeteg olyan érdekessége van, amely feldolgozásra vár, miközben nagy terveket készülök megvalósítani. Például a Görgei-életrajzot, amely úgy készül, mint a Luca széke, de előbb-utóbb majdcsak a végére jutok ennek is.

– A most megjelent könyvében mivel találkozhat az olvasó?

– A címe egy kicsit talán csalóka, mert az szerepel a borítón, hogy „Pákozdtól Schwechatig”, de voltaképpen már 1848 tavaszával, az önálló honvédség megszervezésével, a Batthyány-kormány hadszervező munkájával foglalkozom benne, majd a horvát-magyar konfliktus kialakulását és hátterét tekintem át. A politikai összeütközéstől egészen addig a pillanatig, amikor szeptember 11-én Jellasics horvát bán átlépi a Drávát és megkezdi a Magyarország elleni nyílt háborút. Nem csak olyan közismert hadműveletekkel foglalkozom, mint amilyen a pákozdi csata, annak előtörténetével és következményeivel, Jellasics üldözésével az ozorai diadalig, és azzal összefüggésben a székesfehérvári felkeléssel. Olyan kevésbé emlegetett, de szerintem szintén fontos hadműveletekről is írok, mint amilyen Kanizsa és a Dél-Dunántúl felszabadítása vagy Jellasics mellékoszlopának az üldözése volt 1848 októberében Moson-Sopron, illetve Vas vármegyék területén, végül pedig az alsó-ausztriai hadjáratról és a schwechati csatáról. Ezek egy részéről korábban azért már születtek összefoglalók, például Varga Jánostól az ötvenes években, amely a körülmények ellenére máig nagyon jól használható, hiszen a szerző jól ismerte a magyarországi sajtó- és levéltári anyagot. Kötetének a gyengesége, hogy nem használhatta a „másik oldal” forrásait, hiszen nem fért hozzájuk. Ha az enyém több, annak oka, hogy ösztöndíjaim segítségével fel tudtam dolgozni a bécsi levéltárakban fellelhető dokumentumokat, így kétoldali képet adhatok a történtekről.

– A pákozdi csatáról miként beszélnek a források?     

 – Az ütközetről készült korábbi munkák Móga nem túl informatív hadijelentéseire, némi korabeli sajtóanyagokra, és egy 1850 körül keletkezett utólagos magyar hadműveleti naplóra korlátozódtak, de a horvát források sok mindent hozzátettek ehhez. Egy osztrák-horvát történész, Ferdinand Hauptmann 1975-ben közzétette Jellasics segédtisztjeinek a naplóit, és azokból már a másik oldal szempontjából is láthatók az események. Érdekes, hogy egyébként az ott leírtak pozitív módon árnyalják a magyar honvédsereg teljesítményét. Hiszen az is kiderül, hogy ha minden katonai alakulat odaér a pákozdi csatatérre, akkor a támadó horvát hadsereg háromszoros túlerőbe kerül, de mivel egy teljes hadosztályt elmulasztottak útnak indítani, „csak” kétszeres fölénnyel kellett szembenéznie a honvédseregnek. A győzelem tényét tehát ehhez képest kell értékelnünk.  

– Igaz, hogy katonai értelemben a pákozdi csatát, futballnyelven szólva döntetlennek is lehetne ítélni?

 – Ezt inkább csak taktikai értelemben mondanám. Egy csatának van taktika része, amely a szembenálló felek teljesítményét mutatja, például azt, mekkora veszteséget sikerült a másiknak okozni. És létezik egy stratégiai, hadászati szempont, hogy a kitűzött célokhoz képest mit sikerült a feleknek elérniük. Ha így nézzük, a horvát fél teljes kudarcot vallott, hiszen egy áttörés és a honvédsereg megsemmisítése után egy-két napon belül el akarták érni a magyar fővárost, de ebből semmi sem valósult meg. A mi elsődleges célunk pedig az volt, hogy megállítsuk Jellasicsot, és ez sikerült. Egy csata jelentősége nem feltétlenül abban rejlik, hogy egy vérfürdő során sok százan vagy sok ezren meghalnak és megsebesülnek, fontosabb, melyek lesznek az összecsapás katonai-politikai következményei. Márpedig ebből a szempontból Pákozd döntő sikernek tekinthető, hiszen Jellasics támadó hadműveletei összeomlottak, azt a kezdeményezést, amit a drávai átkeléssel megszerzett, a Velencei-tó partján elveszítette. A kudarcra aztán ráerősített a bécsi forradalom és kénytelen volt elhagyni az országot.  

– A folyamatban lévő munkái mellett milyen terveket lát még maga előtt?

 – A már említett Görgei-életrajz olyan, mint egy tengeri kígyó, hosszúra nyúlik: mondhatnám, hogy túlságosan sok forrást gyűjtöttem össze, mert lényegében erről van szó. Olyan mennyiségben állnak rendelkezésre anyagok, hogy a tábornok egy-egy napjáról akár 20-30 ezer leütést lehet írni. Ezzel párhuzamosan szerkesztek egy sorozatot az aradi vértanúkról, most éppen Poeltenberg tábornok életrajzát írom. Róla egyébként 1997-ben már jelent meg kötetem, de azóta sokat okosodtam és sok minden előkerült. A tervekben szerepel, hogy két-három éven belül, ha nem is feltétlenül az én tollamból, de olyan további életrajzok látnak napvilágot, amelyek publikálása eddig elmaradt. A szabadságharc hadtörténetéről 2001-ben jelent meg egy nagyobb lélegzetű munkám, annak újabb, átdolgozott, bővített változatát jövőre tervezem kiadni. Mindezek mellett rengeteg további ötletem, tervem van még.

– Az emigrációba kényszerült és az olasz függetlenségi vagy az amerikai polgárháborúban harcoló egykori honvédtisztek sorsának feldolgozása nincs ezek között?

– Az igazat megvallva én ezt a feladatot meghagynám másnak. Türr Istvánról Pete László barátom írt egy kiváló monográfiát néhány évvel ezelőtt, Tüköry Lajosról pedig Csorba Lászlónak jelenik meg rövidesen egy életrajza. Az emigrációba menekültek életének feldolgozásához tökéletesen, magas szinten ismerni kell a befogadó ország nyelvét, és én azt vallom, mindenki azzal foglalkozzon, amihez igazán, a legjobban ért. És bizony egy sor eddig kiadatlan emlékiratot ismerünk magas rangú katonák tollából. Érdekes módon a szabadságharc tábornokainak majdnem fele írt visszaemlékezést, és ezek jó része még nem látott napvilágot, vagy csak részleteiben jelent meg. Nekem egyébként a kedvenceim közé tartozik a Görgeivel nem éppen baráti viszonyt ápoló Perczel Mór: gondolkodom rajta, hogy részletesen feldolgozom az 1848-49-es katonai pályafutását. De ha a politikai életet nézzük, Szemere Bertalanról, a második magyar miniszterelnökről is tervezek egy részletesebb életrajzi munkát írni, mert szerintem őt méltatlanul felejtették el.

– Részben hazatér, ha Székesfehérvárra jön, hiszen a Teleki Blanka Gimnáziumban érettségizett le 1981-ben. Miként emlékszik vissza arra az időszakra?

 – Nagy hálával, mert életem meghatározó éveit töltöttem el ott. Így van ez a kapcsolataim tekintetében is, hiszen ha nem nézem a szakmai jellegű ismeretségeket, a legfontosabb barátságaim azok, amelyek akkor köttettek meg. Egyébként rendszeresen találkozunk, legutóbb éppen két hete történt egy ilyen alkalom annak örömére, hogy 60 évesek lettünk – és a legtöbbünk még megvan.

– Talán nem titok, hogy Orbán Viktor miniszterelnök is ezen barátok egyike, hiszen padtársak voltak…

– A személyes jó viszony a mai napig élő, hála Istennek mindmáig nagyon jókat beszélgetünk. Egyébként ő is ott volt a legutóbbi találkozón.