Szénbányászat Fejér vármegyében (galéria)

Mindezek Szima Viktória, a Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltárának levéltárosa előadásából derültek ki a Volt egyszer egy eocén program nevet viselő konferencián, Székesfehérváron. 

Sikeres és sikertelen próbafúrások

A megyében több helyen is találtak kőszenet ebben az időszakban, így többek között Szápáron, Bakonycsernyén és Móron. A tatai szénmedencét 1894-ben a néhány évvel korábban alakult Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat (MÁK) fedezte fel. Érdekes, hogy abban az időben a próbafúrásokat követően Bicske környékét - Mány, Csabdi, Csordakút - improduktívnak nyilvánították, ezért ott hosszabb időre elhaltak a bányászati kísérletek. Ugyanakkor a móri területen már a századfordulón megindultak a kutatófúrások, 1910-14 között pedig Kisgyón-Balinka környékén is. Utóbbi szénvagyonát mintegy 50 millió tonnára becsülték. Mivel Nagymagyarország gazdag volt szénlelőhelyekben, kezdetben nem érte meg máshová szállítani a szenet. Ennek jelentősége csak a Trianoni területvesztést követően nőtt meg, így új kutatások indultak Fejér vármegyében is.

126 ezer bányász, 31,5 millió tonna szén

A móri szénbányák nyitását a Móri Tanács elnöke, Erdélyi Rudolf kezdeményezte 1919-ben, elsősorban a községben uralkodó munkanélküliség felszámolására. Mány határában 1921-22-ben kezdtek próbafúrásokat, majd egy évvel később Csabdi területén is, ám ezek akkor ismét eredménytelenek voltak. Végül 1924-ben sikerült megtalálni a mintegy ötszáz méter mélységben lévő szenet Nagyegyháza, Csordakút, Mány térségében, ám a bánya tervét 1928-ban mégis félretette a MÁK. Az 1920-as években ugyanakkor Balinka külterületén két bánya is megkezdte a működését. Ezek közül a Kisgyóni Kőszénbánya Részvénytársaság napi kitermelése 3-4 vagon volt. Ugyanebben az időben a Móri Köszénbánya Részvénytársaság naponta 20 vagon szenet termelt és a feltárásoknak, valamint a fejlesztéseknek köszönhetően 1943-ra a szénbányászat kiterjedt a Pusztavám melletti készletekre is. A második világháborút követően lényegében a szén volt az egyetlen hazai energiaforrás és ezt a szerepét mintegy két évtizedig meg is őrizte.

Az államosítást követően a hazai nyersanyagkutatás, a bányanyitás és a vagyonértékelés központi irányítás alá került. Magyarország éves széntermelése 1964-ben elérte a 31,5 millió tonnát – 1943-ban ez 13,4 millió tonna volt – az ágazatban 126 ezer embert foglalkoztattak. A termelési csúcsot azonban drasztikus visszaesés követte, mivel az erőltetett iparosítással együtt járó intenzív széntermelés csak a minőségi, könnyen kitermelhető készletekre korlátozódott. Ugyanakkor, a szén mellett kezdett előtérbe kerülni a földgáz és a kőolaj használata.

Több kár, mint haszon?

Az 1970-es években indították el az úgynevezett eocén programot a magyarországi barnakőszén-bányászat fellendítésére, melynek keretében új bányákat nyitottak, illetve a művelt bányavidékeken a régi, kimerülőben lévő, vagy már bezárt aknák helyett új aknákat létesítettek. Ekkor kezdték meg 1976-ban a Bicske környéki szénlelőhelyek – Csordakút, Mány, Nagyegyháza - kiaknázását is. Az eocén program a térségben hatalmas összegeket emésztett fel és borzasztóan nagy környezeti károkat okozott. A szén nagyrésze a karsztvízszint alatt helyezkedett el, ezért a karsztvizet állandóan szivattyúzták, ám mivel a Dunántúli-középhegység karsztvizei összefüggő rendszert alkotnak, a csökkenő vízszint még a bányáktól 100 kilométerre is a víz apadását okozta. Ráadásul, a program által előirányzott éves szénmennyiség kitermelése sem volt megvalósítható.

„Azért a víz az úr!”

Az előadó kiemelten foglalkozott a Nagyegyházi és a Mányi Bányaüzemmel. Előbbi beruházást 1977-ben tervezték megkezdeni, ám 1981-ben módosították a határidőket. A Nagyegyházi Bányaüzemben, amely a Tatabányai Szénbányák beruházásban valósult meg és az Ipari Minisztérium irányítása alatt működött, végül 1985-ben indult meg a kitermelés. Úgy tervezték, éves szinten 500 ezer tonna bauxitot és 1,89 millió tonna barnaszenet termelnek, így a szénből 3113 millió forint, a bauxitból 603 millió forint bevétellel számoltak. Ezen felül az ivóvízkitermelésből is reméltek 33 millió forintot. A bányával kezdetektől fogva bajok voltak. Egyfelől, már 1986-ban lengyel bányászokat kellett hozni a hiányzó hazai munkaerő pótlására, de ettől nagyobb problémát jelentett a vágatokban a folyamatos vízbetörés. A IV. számú főgerincbe pl. 1987-ben percenként 20 köbméter víz folyt be, amit csak 630 tonna cement beadásával tudtak megakadályozni. A széntermelés ekkorra ugyan meghaladta éves szinten az 1 millió tonnát, de a termelés zavartalansága érdekében percenként mintegy 130 köbméter vizet kellett kiszivattyúzni. A víz kiemelésének és a víz minőségének biztosítása – a kiemelt karsztvizet ivóvízként hasznosították – költségei akkorára rúgtak, hogy a termelés növelésével és az önköltség csökkentésével sem lehetett ellensúlyozni. Amikor aztán a hatalmas mennyiségű karsztvíz kiszivattyúzása miatt már a budai hévizek is veszélybe kerültek – ennek hála, nem kellett a kudarcot beismerni, megvolt az indok -, határozat született a bányaüzem működésének szüneteltetéséről, amit 1989 végén teljesen bezártak.

Ötven kilométer a föld alatt

Hasonló „karriert futott be” a mányi bánya. Az Állami Tervbizottság által 1976-ban jóváhagyott Mányi Bányaüzem kiépítését 1979-ben kezdték meg, de 1980-ban egy évre felfüggesztették. Az első, K-1 jelű komplex gépesítésű fejtés 1985-ben indult el, ám a karsztvíz itt is hamar gondokat okozott. A termelőkapacitás növelésére 1987-ben kezdődött a Mányi I/a lejtősaknapár „kihajtása”. Ehhez képest az Állami Vagyonügynökség 1993-ban a bánya felszámolásáról döntött, amelyben a bányászati tevékenységre egy integráció adott lehetőséget. A Mány I/a akna így a Tatabányai Energetikai Kft. bányájaként működött 1996-ig, majd a VÉRT(esi) Erőmű Rt. tulajdonában 2004-ig, amikoris végleg bezárták. Működése alatt közel 9 millió tonna szenet fejtettek ki, a vágatok hossza elérte az 50 kilométert. A karsztvíz szintjének megőrzésére, a természeti károk elhárítása érdekében mintegy 10 millió köbméter vizet tápláltak vissza a karsztvízrendszerbe, miközben a víz okozta problémákkal Mányon sem sikerült megbírkózni. A 2004-es bezárást követően megkezdték a mintegy 100 hektárnyi terület rekultivációját.