A Mátyás-hagyomány Fejér vármegyében

Harcban erős, békében igaz bíró vala Mátyás.

Művészet, tudomány hírli királyi nevét.

Évek századin átragyogának tettei hozzánk,

S a nép ajkain él róla sok úri kaland,

Mátyás annyi dicső emlékét hagyta nevének:

Mily kár, hogy szobor is nem jut róla reánk!

Czuczor Gergely: Mátyás szobra (1844)

Mátyás királlyá választása

Mikor Mátyás királyt megválasztották, még szolga-gyerek volt. A koronát az angyalok vitték el neki. Mátyás akkor is a mezőn szántogatott. Csak a nagy fényességre tekintett föl; de mivel nem tudta, hogy mi a csoda az, isztekejével oda csapott. A koronát egy kicsint eltalálta, azóta ferde rajt a kereszt.

(Gárdony)

A gárdonyi mondából hiányzik a Mátyás királlyá választásában hitetlenkedő gazda vagy szolga földbeszúrt és kivirágzó ostornyelének motívuma, amely címadójává vált Kóka Rozália Mátyás meséket, mondákat, anekdotákat tartalmazó összeállításának (Kóka 1990). Czuczor Gergely Mátyás király című versében (1844) örök emléket állított e mondai királyválasztásnak:

S hogy eshetett, hogy nem, de úgy esett,

Az ostornyélnek zöld levele lett,

S im angyalok koronát hoztanak,

Matyink felé szárnnyal csattogtanak.

Matyink ijedten ösztökét emel,

Hogy a koronát távolítsa el,

De épen csak hegyén találta ezt,

Azóta görbe rajta a kereszt.

S akarta, vagy nem, de a korona

Matyink fejére szállva ragyoga,

S belőle oly király kerekedett,

Kinél különb grófbul sem telhetett

Mátyás király kapáltat az urakkal

Beszéltek Mátyásról annyit, hogy valamikor kapáltatott az urakkal. Hogy ment elöl, az urakkal meg kapáltatott. Mentek utána. Mondták neki, hogy mér muszáj nekik kapálni?

− Tuggyátok meg, hogy mi az. Majd akkor aztán így vezetitek a népet.

(Csákvár)

Mátyás király és a gulyás

Mátyás József főherceghez jött vendégségbe. Kódorgott a pusztában. Egy gulyás odahívta, meghívta, hogy egyék vele vacsorát. Gulást ettek. Odament Mátyás vacsorálni. Mátyás a másik elől elvette a húst.

− Te csak úgy elveszed előlem a húst? Úgy kapsz mingyárt vacsorát… Veszed el a kezed!

Telt-múlt az idő, elhívták a gulyást a kastélyba, hogy miért ütött a kezére. Meg volt ijedve a gulyás, hogy mért hívja a király. De aztán megmondta neki, hogy én voltam az, akinek a kezefejére ütöttél. Nem lettem megbántva.

(Csákvár)

Mátyás király meg a katona

Mikor eccer Mátyás kirá elment széjjelnéznyi az országbo, akkor látott az árok partyán egy katonát, aki retket evett. Kérdi tüle Mátyás kirá, hogy mit esző szógám? − pedig látto, hogy mit eszik. − „Talájo ki az ur” − „Talán bizon valami pástétomot?” − „Lejjebb uram, lejjebb!” − „Talán bizon libacombot?” − „Lejjebb uram, lejjebb!” Aztán annyira szavat neki, hogy: „Talán csak nem retket?” − „Etaláto az úr, de retkeket.” Mer kettő vót nálo, oszt az egyiket a hóna alatt szorongatta. − Aztán ement a kirá, de a katona mindig tünődött, hogy ki lehetett ez az úr, akinek annyi beleszólásso van az ű evésibe. Aztán utánno szól, hogy hát ki az úr? Talán bizon deák? „Föjjebb fiam, föjjebb!” Talán bizon fiskáros (fiskális)? Talán bizony valami udvari ember? „Föjjebb fiam, föjjebb!” Aztán addig ment, hogy megkérdi: „Talán bizon a kirá?” „Etalátod fiam!” Dejszen má foggya meg az úr a retket, had tisztölgök!

(Csákberény)

A szamár a jós, a jós meg a szamár

Még Mátyás kirá idejébe ugy tartottak a királok jósokat. Aztán mikor Mátyás kirá eccer el akart mennyi vadásznyi, megkérdezte a jóst, hogy lessz-e esső, emehet-e bátron vadásznyi. Aszonta neki a jós, hogy hát emehet bátron, nem lessz esső. Utközbe találkoznak egy juhásszó, oszt kérdik tüle, lessz-e esső? Emmeg aszonta, hollesz. Kérdi tüle a kirá, hogy mibű tudod. Megmongya − aszongya − a szamaram. Hát alig mennek egy kicsinyt, egy óra múván nagy esső lett. Má most aszongya Mátyás kirá, hogy ehiszem, hogy a szamár a jós, a jós meg a szamár.

(Csákberény)

Kell-e eső a nádnak?

De kőne má fiatal ur az esső, ere a kis sargyura! − Ugyan minek Mihá bácsi, hiszen mijen vizenyős a főggye! − Ha-a! Nem úgy van ám a, kő azér ere is az esső! De a fiatal ur is ugy van ám, mint Mátyás kirá, meg az udvari emberei a náddó! − Hogyan? Mihá bácsi!

… Hát aszonta Mátyás kirá ott kinn a réten, mikor ugy járt, hogy de jó vóna ha megázno ez a kis nád is eccer! Ekene nékik egy kis esső! − Aztán azok a többi nagy urak meg igen kinevették, hogy hát minek ara esső, mikor ugyis mindig vízbe áll! − Ere gondút egyet a kirá. Meghíta ezeket az urakat eccer ebédre magáhó, de igen nagy vendégséget csapott; temerdek sok mindenféle ennyivalót összehordatott, de meghatta a szógáknok, hogy egy csöpp itat se mergyenek tennyi az asztara, hanem mindenkinek a lábáhóz tegyenek egy nagy sajtárt, oszt aszt öntözzék teli finom borokka.

Hát jó van, emennek a kiráhó, de még sokáig nem keszték az ebédet, hogy azok jó megehűjenek, oszt sokat tuggyanak ennyi. Hát asztán amind nagysokára leűhettek, eccerre csak nekik esik az a sok szóga, asztán csak kapkoggyák ám el a lábát valamennyinek, oszt lecincáták kinek csizmáját, kinek amije vót a lábán, egy-kettőre. Oszt bele köllött raknyi a lábukat a sajtárba.

Mikor má jó sokat ettek, ekezdi sugnyi az eggyik a pajtássánok, hogy te, uffordú itt még vizet se kapunk innya, nem hogy bort; csak azt nem tom elértenyi, minek a haragos istennyilánok kő a lábunkat lóggatnyi ebbe a sok finom itaba!

Le is akart bujnyi az asztal alá óik, hogy maj beleiszik a sajtárbo, de hát nem lehetett, mer a kirá mind szemme tartotta üket, meg hát beszét is hozzájuk. Mikor aztán má sorba megszongyútak, mégis csak megszólat az egyik, hogy: − Má engedelmet kérek uram, fölséges királom, ne tegye meg velünk aszt a csufságot, hogy nem ad innyavalót, má mind összedülünk a szongyasságtú! − Hát asztán megmondta nekik Mátyás kirá, hogy láttyátok fiaim, igy van a nád is; hejába ál a vizbe a lábo, azér fönn is megkivánnyo a nedvességit!

(Csákberény)

Vörösmarty Mihály Szép Ilonkájának (1833) tanúsága szerint Mátyás király a Vértesben vadászott:

A vadász ül hosszu méla lesben,

Vár felajzott nyílra gyors vadat,

S mind fölebb és mindig fényesebben

A serény nap dél felé mutat.

Hasztalan vár; Vértes belsejében

Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

Vörösmarty a népi elbeszélő hagyományból merítette Szép Ilonka és Mátyás király történetét. Fáy András mesélte el neki a fóti szőlőhegyen a Peterdi-család Szép Ilonkáról szóló hagyományát, amit egyik késői sarja, Peterdi József Fót község lelkésze őrzött meg. A verset Orlai Petrics Soma festményei illusztrálják, Kápolnásnyéken a Vörösmarty Mihály Emlékmúzeumban láthatók.

Szépséges Gaja-völgyünket is Mátyás király itteni halastavához kapcsolta a népi emlékezet. Hunfalvy János 1860-ból ránk maradt leírása szerint: „[Fehérvár]Csurgó közelében virúló rét terül el, mellyen a Gaja csermely kigyódzik át. E csermely egy átmetszett hegyen folyik keresztűl, mellyet Vaskapunak neveznek s melly a nép hagyománya szerint Mátyás király a mostani rét helyén volt halastavának zsilipjéül szolgált.”

A mottóul választott Czuczor Gergely vers utolsó sorának elvárása, hogy Mátyás király dicső emlékét ne csupán az elbeszélő hagyomány, hanem szobor is hirdesse hazánkban, az idő múlásával beteljesedett. Budán (Stróbl Alajos, 1900), Kolozsváron (Fadrusz János, 1894-1902), Sajógömörön (Holló Barnabás, 1912) és Székesfehérváron (Melocco Miklós, 1990) is szobor őrzi emlékét.