Az iskolai bántalmazások árnyékában: mit tehetünk, hogy megelőzzük a tragédiákat?

Amióta pedig a képernyő jelenti a világot a fiataloknak, olyan teret nyert magának a bántalmazás, ami ijesztő a jövőt tekintve. Mélységesen elszomorít, hogy mindent a külsőségekben mérünk, ítélünk, és hozunk meg olyan döntéseket a másodperc tört része alatt, amelyek egy egész életet megpecsételhetnek. Valljuk be, ezt valahol nagyon elrontottuk. Mióta mérjük a jóságot külcsínben, filterekben, pénzben és egzisztenciális javakban? Hova tűnt a szeretet, az elfogadás, a segítségre való törekvés és az egymásra figyelés? Elvárjuk a fiataloktól, hogy jobbá tegyék a világot, miközben olyan dolgokkal célzunk egyenesen a szívükbe, hogy csak akkor értékesek, ha a legnagyobb divatmárkák ruháit hordják, ha tökéletes a külsejük, és ha a legújabb luxusautóval rakják ki őket az iskola előtt. Közben elfelejtjük megtanítani őket ölelni, kezet nyújtani, szeretni, őszintén nevetni, és hogy a szívük azért van, hogy használják is. A valódi értékek tanítása és közvetítése után kevesebb depresszióval küzdő fiatalt látnánk, és talán kevesebb olyan tragikus hírről kellene beszámolnunk, amikor egy gyermek életébe kerül az iskolai vagy internetes bántalmazás.

De hogyan előzhetjük meg, mit tehetünk szülőként, és hogyan lehet kijönni a legmélyebb gödörből? Erről kérdeztük Zimmermann Ágnest, oktatási és nevelési tanácsadót. 

– Az ilyen tragédiák, mint a 16 éves sümegi kisfiú esete, aki vonat alá vetette magát az őt ért támadások után, mindig nagyon mélyen érintenek. Szakemberként pedig folyamatosan az mozgat, hogy tegyünk valamit, legyen felvilágosítás és ne kezeljük tabuként a témát, merjünk róla beszélni. Sokszor azt látom, hogy a szülők, a gyermekek körül lévő felnőttek tanácstalanok, hogy mit is kellene tenni olyan helyzetben, ha valaki bántalmazásnak van kitéve.

De mit is tehet akkor a szülő?

– Nagyon fontos a szocializáció, már egészen a gyermek kiskorától kezdve. Vigyük minél többet közösségbe, tapasztaljon a világból, legyenek megküzdési stratégiái, érje minél több impulzus! Ha túl sokáig óvjuk, akkor egészen másképp közlekedik és működik majd a világban, miután kilép a mindig biztonságos várból, amelyet anyu és apu, valamint a család jelentett számára. Itt is, mint az élet számos más területén, rengeteget számít a kommunikáció, a megfelelő mennyiségű és minőségű beszélgetés. Nem mehetek el talán az egyik legfontosabb dolog mellett sem, hogy tisztázni kell az árulkodás és a segítségkérés fogalmát, illetve a kettő közötti különbséget. Sokszor hallják már az óvodában, hogy ne árulkodj, miközben azt sem tudják, pontosan mit jelent, később pedig emiatt nem mernek segítséget kérni, ha bántás éri őket, mert úgy érzik, az is csak árulkodás lenne. 

Ha a gyermek mer róla beszélni, vegyük komolyan és lépjünk!

– A legjobb az, ha a szülő felé megvan a bizalom, és valóban mer beszélni a gyermek az őt ért sérelmekről. Amikor pedig megnyílik, legyünk ott neki ténylegesen, ne csak azt mondjuk, hiszen meghatározó pillanatok lehetnek ezek, a jövőt tekintve. A nehezebb szituáció az, amikor elfojtja magában a dolgokat, ezért nagyon fontos, hogy figyeljünk oda a változásokra, amelyek gyermekünk viselkedésében következnek be. Gondolok itt az olyan jól látható jelekre, mikor egyik pillanatról a másikra rohamosan kezd el romlani az iskolai teljesítmény, riadttá válik, kifejezéstelen, üres lesz a tekintete, szorong, fél, ezeket pedig szülőként rögtön észrevesszük, de ha nem is, mindenkiben ott él az anyai vagy apai ösztön, ami mindig megsúgja, ha valami nem stimmel. Ilyenkor pedig lépni kell, a legjobb az, ha otthon, családi körben tudjuk kezelni a problémát, de a helyzet lehet olyan súlyos – például, mikor már az önbántalmazás jeleit lehet felfedezni –, hogy mindenképp szakemberhez kell fordulni a gyermek mentális egészsége érdekében. 

Hogyan lehet kimászni a legmélyebb gödörből is a szakember segítségével?

– Ez bizony hosszú és rendkívül nehéz folyamat. A kezdetek kezdetén ki kell alakítani a biztos légkört, a bizalmat, amit hosszas beszélgetések után lehet elérni, és akkor még nem is érintettük a témát, a bántalmazást. A bántalmazott gyerekekben nagyon erős a félelem, az értéktelenség érzése, ezért nehezen nyílnak meg, pláne számukra idegen személynek. Ha megvan a bizalom, akkor jó az irány, de vigyázni kell rá nagyon, hiszen törékeny dolog, legyen szó bármilyen emberi kapcsolatról. Éreztetni kell vele, hogy bátran beszélhet a titkairól, és társként kell kezelni minden döntésben. Hiszen lehet, hogy a szüleit nem avatta be bizonyos részletekbe, viszont a szakembernek – amennyiben kiskorúról van szó – kötelessége a szülővel tudatni, hogy milyen bántalmazás érte legféltetettebb kincsüket. Ezt pedig semmiképp sem lehet a gyermek háta mögött megtenni, hiszen ezt is támadásnak fogja érezni, a sok sérülés után. Ha pedig ez a kapocs jól működik, akkor a legjobb úton járunk. Ez az út azonban soha nem ér véget, hiszen akit súlyos bántalmazás ért, olyan sebeket hordoz magával, hogy élete végéig szükség lehet segítségre, hogy helyén legyen a mentális egészsége és az önértékelése. 

Vajon miért ez az irány, ez a "menő"? Vagy a neveltetésben rejlik a probléma kulcsa?

– A világ változása, a felgyorsulás és az internet sok mindent hozott magával, amely felelős azért, hogy a bántalmazás ilyen mértékű teret nyert magának. A másik cinkos a frusztráció, amely rengeteg ember mindennapjaiban ott van. Nagyon sok ember, köztük a gyerekek érzelmi szükségletei nincsenek úgy kielégítve, ahogyan arra szükség lenne. Ettől pedig frusztrálttá válnak, amit ha nem tudnak kezelni, akkor a másik gyereken "verik le". Kötődési problémák, családi minták is ott állhatnak a bántalmazás hátterében, és legtöbbször maga a bántalmazó fél egyben bántalmazott is, amelyre sokan nem is gondolnának. Ezért nagyon fontos, hogy nézzünk a dolgok mögé mindig! Ha valaki üt, akkor vezessük vissza a szálakat, hogy vajon miért tette, és sokszor érhet meglepetés, hogy a probléma gyökere nem is ott van, ahol valójában keressük. Természetesen nem mindig, de a kép sokszor csalóka, hiszen csak arra reagálunk, amit látunk, pedig jó pár leckét kapott már mindenki élete során, miszerint nem biztos, hogy az a lényeges, amit a szemünkkel látunk.