Lövések viharában, a bosszú börtönében az igazságért (videó)

 Pomáz már sötétbe borult november második napján, amikor meglátogattam az egyik, ma már 83 esztendős pesti srácot azok közül, akik még közöttünk lehetnek. Varga János 16 éves volt a harcok idején és járja az iskolákat, a határon túli magyarlakta területekre is eljut, hogy minél több fiatallal ismertesse meg a történéseket, megcáfolva a hazugságokat, terjesztve az igazságot. „Átvettem ezt a Wittner Marikától”, mondta. Amikor megtudta, hogy Fehérvárról jöttem, felsóhajtott.

– Több odavalósi forradalmárt ismertem. Szigetvári István velem egykorú volt, az Angyal-féle Tűzoltó utcai csoportban harcolt, Vácon ültünk együtt csakúgy, mint Fehérvári Istvánnal, egy rendőrtiszttel. Rajna Tiborral, a Tűzoltó utcai felkelőcsoport másik tagjával Vácon és a Markóban is találkoztam, nemrég én búcsúztattam a fehérvári temetőben. A város örökre büszke lehet rájuk. Ipari tanulóként, neveltetésem és családi környezetem hatására kerültem 1956 forgatagába. Nem gondolkodtam és nem mérlegeltem, az áradó lelkesedés magával ragadott. Nem tudhattuk október 23-án, hogy már az esti órákban magyar emberek vére színezi a pesti utcák köveit. Olyan eszmék ragadtak magukkal, amelyek reményeim szerint az utókor számára is kijelölték a jövő útját. Mi ötvenhatosok egyre fogyunk. Sokan azt hiszik, ha a Jóisten megmentette őket az akasztófától, megmenti a betegségtől is. Persze hit és szeretet nélkül nem lehet élni.

Varga János az általános iskola elvégzése után villanyszerelő tanuló lett, október 23-án csatlakozott a tüntetőkhöz majd részt vett a harcokban: összecsavarta a kézigránátokat, tüzelőállásba vitte a golyószórótárakat. A fegyverszünet idején főleg őrszolgálatba osztották. November 4-én a csoporttal együtt harcolt a benyomuló szovjet csapatok ellen. A fejét szilánk érte, de miután ellátták, visszatért bajtársai közé. Amikor az egység szétszéledt, a Royal szállónál folytatta az ellenállást november 10-ig. Onnan a szabadsághegyi Vörös Csillag szállóban összegyűlt fegyveresekhez csatlakozott, 12-én ért haza, 1957. július 24-én letartóztatták és a „Wittner-per” ötödrendű vádlottjaként két tárgyaláson 13 év börtönre ítélték. 1963. október 25-én szabadult.

– Október 25-én a véres csütörtököt azért úsztam meg, mert nem az elején voltam a tömegnek, hanem majdnem a végén, és még be se tudtam érni a térre, mire az első sortűz elcsattant. Elindult a tömeg a Kálvin térről és az Astoria felől. Sokan, főleg egyetemisták barátságos hangon beszélgettek a szovjet harckocsik katonáival. Azok kibújtak a tank nyílásából, megértették, hogy nem fegyveresek, hanem diákok és munkások vagyunk és tüntetni megyünk a Parlamenthez. Amikor odaértünk, óriási lövöldözés kezdődött, én pedig másokkal együtt elbújtam a Földművelődésügyi Minisztérium árkádka mögé. Többféle géppuskát lehetett hallani, és csúnya mészárlás lett. Aztán egyszerre elcsendesedett minden, az emberek elkezdtek felkelni, a sebesültek közül azok is, akik erre képesek voltak, de akkor megint jött egy sortűz.

Varga János összesen három sortűzre emlékszik, főleg a Rákóczi-szobornál feküdt sok halott és sebesült. Amikor azt látta, hogy egy orosz katona rágyújt a tank mellett, kiment a térre, hordta a sebesülteket, a halottakat. Megkeresték az igazolványokat, valahonnét hoztak biztosítótűket és rátűzték őket a halottakra.

– Azt mondták sokáig, hogy nem lehet megállapítani, kik voltak a felelősök, pedig még éltek azok a szemét nemzetárulók, akiket Kádár még ki is tüntetett. Mostanában kezdek megnyugodni, hogy tudják, ki kezdte a lövöldözést. Sokáig azt hazudták, hogy fegyveres ellenforradalmárok vegyültek a tüntetők közé, de ez nem igaz. Miután a rendszerváltáskor kimentek az oroszok, az jött, hogy ők a felelősek, holott a harckocsik eleinte tele voltak egyetemistákkal. A felrendelt zöldávósok azt hitték, a fiatalok elfoglalták a tankokat, és lőni kezdtek rájuk, erre az oroszok lecsapták a nyílásokat és ők is lőttek. Október 25-én hajnalban új katonai bizottságot állítottak fel, aminek az elnöke Apró Antal lett, Dobrev Klára nagyapja. A régi tizenkilences kommunisták és a partizánszövetségi tagok eldöntötték, hogy megakadályozzák a tüntetéseket, ők lőttek a minisztérium és az Országház tetejéről.

– Csak azt mondom, amit megéltem, nagyjából a legfiatalabb korosztályt képviseltem a szabadságharcban. Tizenhárom év börtönt kaptam ezért, és megbetegedtem a börtönben, ez aztán abban csúcsosodott ki, hogy epilepsziás rohamaim lettek 1959-től, sokat voltam a börtönkórházban. Már 83 éves vagyok, túl gerinc- és szívműtéten, még rákkal is kínlódom, de igyekszem nem elmesélni, hanem elmondani, amit átéltem, mert a kettő között óriási a különbség. Ha nem hazudik senki, csak a valóságot mondja, akkor is felemelő és csodálatos esemény volt ez a magyarság életében. Én nem arról beszélek, hány oroszt és ávóst lőttem le, hanem arról, hogy ott voltam és mindenben segítettem, amiben tudtam. Bennünk, pesti srácokban nem alakult még ki olyan felelősség- és félelemérzet, mint a családos emberekben. Értünk legfeljebb az édesanyánk, vagy az édesapánk sírt.

Csatlakozott a Corvin közben harcolókhoz, ahol épp komoly összetűzés alakult ki, két harckocsit a srácok megdobáltak benzines palackokkal.

– Az egyik 20 év körüli fegyveres srác felismert, látott, amikor jártuk éjszaka a rendőrsőrsöket és szedtük össze és osztottuk a fegyvereket. Tőle kaptam egy puskát és  velük maradtam egészen november 4-ig, amikor hajnalban jött a riadó. Az Iparművészeti Múzeum felől lőtték a Kiliánt, de gellert kapott egy lövedék és felénk csapódott. A fejem sérült meg, ezért elvittek egy kötözőbe, egy szemorvosi rendelőbe. Kiszedték a szilánkot a fejbőrömből, összekapcsolták és bekötöztek a sebet, majd vért kaptam. Aztán kiabáltak a nővérek, hogy meneküljünk, mert jönnek az oroszok és mindenkire lőnek, akit meglátnak. Gyorsan elvitték a még élőket Péterfy utcai kórházba, én egy másik sebesülttel visszatértem a többiekhez. Egy tüzér mellett adagoltam a lőszert, amíg ki nem lőtték az ágyút az oroszok, azután lemenekültünk a pincébe. Két vagy három ládában voltak a lőszerek, azokat húzkodtam az ágyúhoz, néha orra is buktam a vérveszteség miatt. Amikor kilőtték az ágyút, éppen mentem egy újabb ládáért, azért úsztam meg élve.

A házak között át volt törve a fal, hogy ha az egyik összeomlik, át lehessen menni a másik épületbe. Így jutottak ki az Üllői útra, ahol benzines palackokat hajigáltak az ott lévő oroszokra.

 – Csurom vér volt mindenem. Nekem minden ruha nagy volt, ezért egy női rendőrzubbonyt találtak rám, amit később ki kellett cserélnem, mert ha abban esem fogságba, azonnal agyonlőnek. Kaptam egy új géppisztolyt három tárral és átmentünk segíteni a Royal szállóhoz, mert ott támadtak az oroszok. Később a Wesselényi és a Dob utcát fedeztük, hogy azon keresztül ne tudjon a gyalogság a Városliget felé menni. Ezt november 8-ig csináltuk, de elfogyott a lőszerünk, ezért onnan fegyverek nélkül kettesével indultunk a Margit-híd és a Széna tér felé, mentünk a Szabadság hegyre, hogy újra felfegyverezzenek bennünket. De jöttek a szovjetek, a pufajkások, az átöltözött ávósok, a szemét moszkovita csirkefogók, hogy rohadjanak meg. 

Egy idő után Varga Jánosnak is csak két választása maradt: haza, vagy nyugatra? Ő november 12-én hazament. Aztán megjelent a Fehér könyv a fényképpel, amelyen felismerték.

– Jött egy teherautó kötszerrel, gyógyszerrel és élelmiszerrel, meg akarták mutatni, hogy kiosztottak mindent, ezért csináltak egy képet rólunk, azt szerezték meg. A pomázi posztógyár párttitkára, egy szerb aztán felismert és feljelentett.

A börtönben rengeteget verték, általában már azelőtt, hogy bármit kérdeztek volna. Mansfeld Péterrel is volt egy cellában.

– Petivel 1957 októberében találkoztam, amikor annyi volt a fiatalkorú a börtönben, hogy a köztörvényesek közé raktak minket. Téglát pucoltunk 1959-ben, amikor újak jöttek: kérdeztem az egyiket, honnan vagytok? Mondja, a Mansfeld-csoportból. Tőle tudtam meg, hogy Pétert felakasztották március 21-én, a kommunista ünnepen, annyira féktelen vad gyűlölet volt bennük. Később az ügyvédje azt mondta, nem kellett volna meghalnia, de magára vállalt mindent.

Találkozásunk napján, november 2-án Varga János a temetőben járt.

– Virágot vittem elsősorban azokhoz, akik barátaim és vádlott társaim voltam, akik közül hármat felakasztottak: a Katit és a két Jóskát. (Sticker Katalint, Tóth Józsefet és Kóté Sörös Józsefet – a szerk.) Elmentem a Mansfeld Péterhez, azokhoz, akikkel egy zárkában voltam és kivégezték őket, aztán azokhoz, akik túlélték a forradalmat, de azóta meghaltak. Voltam a kivégzett szovjet katonák sírjánál is, akiket azért öltek meg, mert nem lőttek ránk vagy megadták magukat.

Megkérdeztem, valóban őt ábrázolja-e a Corvin közben Jancsika, a pesti srác szobra

– Abban az időben a svájci sapka nemzeti viseletnek számított és sokaknak volt puskája. Amíg élek, mindig tiltakozok: mert nem rólam mintázták azt a szobrot, hanem Rólunk.