Egy életem, több halálom – 2. rész

Irán, Tabriz. Éjszaka, egy ablakon át sikerült kimásznom a karanténból. Tudtam, ha maradok, örökre ott maradok. Alig volt annyi erőm, hogy visszamásszak az országútra. Nagy szerencsém volt, mert ahogy kiértem, megállt egy nagy terepjáró. Vezetője egy Amerikában végzett mérnök volt, aki gyára felé hajtott, ami az iráni–török határ közelében volt. Annyira rossz állapotban voltam, hogy alig emlékszem arra, hogyan és mennyi idő alatt érkeztem a határhoz. Amikor odavánszorogtam négy magyar kamion várta, hogy levámolják és beengedjék őket Törökországba. Micsoda mázli- gondoltam. Az egyik sofőrtől mentem a másikig. Hihetetlennek tartottam, hogy ott, a világ végén nem vesznek fel egy magyart! Bármikor jöhet az ellenőr és akkor bajba kerülhetünk, magyarázták- azután elhajtottak. Hosszú ideig nem jött semmilyen kocsi, végül befutott négy német kamion. Ezek sem akartak felvenni. Végül, ahogy mellettem gurultak az utolsó kamion sofőrje lefékezett, intett, hogy gyorsan ugorjak fel.

A határtól dél felé fordultunk, mert állítólag arra biztonságosabb volt a hegyek közötti út. Hamar kiderült, hogy téves tanácsot kaptak. A nagyon rossz állapotban lévő út melletti szakadékokban kirabolt, kamionok rozsdásodtak. Az egyik kanyarban az első német kamion hirtelen fékezett, de nem állt meg. Mi is csak lassítottunk egy rendszám nélküli kocsi mellett. Tárva hagyott ajtajain, betört ablakain benézve 3-5 személy vérbe fagyott holttestét láttuk. (Ez 1977-ben volt, azt hallottam, megépítették, rendbe hozták az utakat. Azóta nem jártam arra.) A török-görög határnál a görögök kiszúrták, hogy nagyon beteg vagyok, nem engedtek be. Bulgáriában kaptam egy 12 órás átutazó vízumot, így be tudtam lépni Jugoszláviába. Igyekeztem eljutni Szabadkára, ahol nagyapám húga élt. Szerencsére, akkoriban az emberek még írtak karácsonyi lapokat egymásnak, így emlékeztem az utca nevére, ahol Laszti néni lakott. Megtaláltam. Rémülten elszaladt egy orvosért. Az orvos megvizsgált, bár történetemet hallva nem sokat kellett vizsgálnia. Táskájából előhúzott egy üveget, amiben átlátszó, folyadék, Sligovica volt! Egy nagy poharat félig töltött, öntött bele két ujjnyi fekete borsot. Ne kóstolgasd, egyben nyeld le! Ez vagy megöl vagy meggyógyít – mondta. Amióta Iránban bekaptam azt a szőlőszemet, amerre utaztam, mindenütt teát kértem, de soha nem volt időm megvárni, hogy kihűljön, a kocsik, amelyekben utaztam nem vártak. Tűz forrón ittam a folyadékot. Így emeltem szétégetett szájamhoz az orvos által átnyújtott italt. Napokig félig ájult, nagyon beteg voltam. Éppen, hogy csak, de visszajutottam Angliába. A vérhas egy életre tönkretette májamat, de életben maradtam.

1983. London Harrods. A világ legelegánsabb és legdrágább áruházának oldalsó bejáratánál kis márványtábla hirdeti: itt halt meg 3 rendőr, 3 polgári személy és sérült meg 90 ember. Mi ezen a kapun léptünk ki. Kétéves fiam még sokáig csodálta volna a játékosztályon a választékot, de már nagyon kellett pisilnie, és a WC előtt hosszú volt a sor. A bejárathoz mi voltunk a legközelebb. Átsétáltunk az utca másik oldalára, amikor megállt mögöttünk egy teherautó. Ez maradt meg emlékezetemben. Szombat van. Lesz még egy szombat karácsony előtt, de az már szenteste. Ma van a nagy karácsonyi bevásárlás napja. Az utcák zsúfolásig tele emberekkel. Alig marad hely a vásárlók számára. Olyan érzés, mintha az egész világ a Harrodsnál lenne. Boldog, készülődő időszak ez. Azután dübörgő zaj, és megmozdul a föld a lábam alatt. Egy autó lánggömbbé válik, fémdarabok, emberek és tárgyak repülnek. A jelenet a pusztítás lassított filmje. Annak az üzletnek a kirakatüvegén látom ezt visszaverődni, amelyen átrepülünk. A bejárat előtt parkolt autóban ekkor indították működésbe a pokolgépet. December 17-én, London központjában, a Harrods áruház előtt. Az Ír Köztársasági Hadsereg tagjai helyezték el az időzített bombát, és a robbantás előtt telefonon figyelmeztetést küldtek, de a környéket nem ürítették ki. A robbanás ereje minket fiammal egy üzletbe repített. A földön feküdtünk, ahogy kezdték mellénk behozni és lefektetni a sérülteket, halottakat. Amikor mi az utcán átkeltünk a mögénk beállt teherautó védett meg bennünket. És fiam még be sem pisilt.

1987. Komp Anglia, Dover felé. Március hatodikán háromnegyed hat körül értem a Zeebruggei kikötőbe. A matróz előttem gúnyosan mosolyogva eresztette le a sorompót. Nem engedett fel a már így is késébe lévő hajóra. Néhány perccel később a komp kifutott. Nyitott első ajtókkal indult el, és amint a nyílt vízre ért és felgyorsított, az erős hullámzásban a víz elárasztotta a fuvar hidat. Nagy mennyiségű víz ömlött be. A kompon szállított járművek, ugyanazon oldal felé csúsztak. A víz, az autók és a nehéz tehergépjárművek tömegének együttes súlya miatt a hajó veszélyesen dúlni kezdett, majd az oldalára borult és alig két perc alatt elsüllyedt. Ha a komp teste nem feneklik meg egy homokpadon, a veszteségek sokkal magasabbak lettek volna. A tenger mélysége ezen a ponton csak 10 méter, a hajó szélessége 23 méter, ezért feküdt, 13 méterrel a tengerszint felett. A Herald of Free Enterprise 1500 méterre Zeebrugge kikötőjétől hat óra körül felborult. A fedélzeten tartózkodó 459 ember közül 193 életét vesztette. További négy eltűnt. Hitetlenkedve néztem az előttem zajló drámát. Én megmenekültem, mert a matróz előttem leeresztette a sorompót.

2013. Allahabad, India. Indiában a vonatok általában pontosak. Ha késnek, azt három nyelven mondják be. A helyi állam nyelvén, hinduul és angolul. Így azután a hangosbemondó állandóan szól. Ezért senki nem figyel és nem is nagyon lehet érteni a hangzavart. Most is ez történt, amikor bemondták, hogy vonatunk a 4.-es vágányra érkezik. Eddig a 12.-esre vártuk. Csomagjainkkal küzdve kábán vánszorogtunk, az erőlködéstől szakad rólunk a víz. Csak úgy, mint arról a sok ezer emberről, akik velünk együtt szintén ma akartak elutazni a zarándokhelyről. A mellettem lépkedő szent ember, látva, hogy küszködöm, intett az egyik kísérőjének, hogy segítsen. Annak egyik keze szabad, csak a másikban tartja a Swami fölé a díszes ernyőt. Mindannyian birkózunk, a vágányokhoz jutni. Neki valamivel könnyebb, előtte szétválnak az emberek. A Kumbh Melán, Allahabad pályaudvarán, 2013 februárjában, vonatunk felé igyekszünk. Már majdnem a vágányunkhoz levezető lépcsőkhöz érünk, amikor a lépcső és a gyaloghíd összeomlik a tolongó tömeg súlya alatt. Az emberek egymásra zuhannak, nőket, gyerekeket taposnak a menekülők.

Születés és halál. Egy utazás – az élet kezdő- és végpontjai. Több vallás szerint a földi élet is csak egy állomás. A hinduk úgy vélik, ennek az utazásnak egy állomása, egy megtisztulási, újjászületési pontja a Kumbh Mela. Guruk, szentek, szaduk, rajongók, zarándokok, vallási vezetők, mindennapi hívők tömegesen jönnek ide. Van, aki napokig utazik, van, aki hetekig gyalogol, és van, aki hónapokig itt marad. A legtöbbjük legalább egyszer alámerül a Gangesz vizében, hogy megtisztítsa lelkét karmájától. Így jogosulttá válik a születés és halál ciklusa alóli felszabadulásra. Ez az esemény a legnagyobb vallási összejövetel a világon. A Kumbh Mela, a hinduk óceánja a szent folyó, a Gangesz partján. Becslések szerint 2013-ban Allahabadban 120 millió ember kereste fel a Kumbh Melát két hónap alatt, ebből több mint 30 millióan egyetlen napon, 2013. február 10-én. Az allahabadi állomáson 36-an meghaltak, 30-an súlyosan megsérültek. Nehéz csomagjaink cipelése, a tömegben a tülekedésben a lemaradás miatt néhány perccel ezután értünk oda. A több tíz millió emberből 36 halt meg, 30 megsérült. A mi karmánk az volt, hogy ne érjünk oda, amikor az embertömeg alatt leszakadt az építmény. Ha arra gondolunk, hogy a zarándoklat a megtisztulás, a bűnökért a halál, újra születés körforgásából kiszakadást eredményezi, lehet, hogy a bűneiktől megtisztult és itt meghalt hinduk számára az allahabadi pályaudvar nem csak egy állomás, hanem az áhított végállomás elérése volt.

Nem tudom, hogy a múltam felé megyek vagy onnan futok, amikor visszagondolok néhány alkalomra, amikor életben maradtam.