Kalányos Tamás: „A kátyúból is van kiút”

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy bizony az ilyen életútra mondják azt, hogy kanyarokkal teli és rögös. Tamás mégis hálás, amiért az élet megedzette, nem szégyelli múltját, de ugyanekkor nem is szeretne a volt állami gondozott státuszban ’tetszelegni’. A mostra és a jövőre koncentrál. Annyit azonban elmesélt, hogy családja finoman szólva sem volt túl idilli, olyannyira nem, hogy 15 évesen kérelmezte a szülői ház elhagyását. Úgy érezte többre hivatott annál, mint amiben élt. Számításai pedig bejöttek, mert visszaemlékezésében a lakásotthonban töltött éveit jelölte meg annak az időszaknak, amikor elkezdte az önmegvalósítást. Szeretett a középpontban lenni, közösségi rendezvényeket szervezni és levezényelni. Majd fiatal felnőttként felköltözött Budapestre, ahol egészen a koronavírus berobbanásáig élt. A nagyvárosban az élet valamennyi területén tevékenykedett: foglalkozott ADHD-s gyerekekkel, szociálpedagógusi végzettséget szerzett, darabokat rendezett, de még fénytechnikus is volt. Mint mondta a művészet és a szociális szféra mindig jelen volt az életében.

11 év után aztán a fővárosi életet hátrahagyva Fehérvárra költözött, ahol jelenleg nevelő szülői tanácsadóként dolgozik a gyermekotthonban. Az ő feladata az, hogy segítse azon nevelőket, akik állami gondozott gyerekeket, fiatalokat veszek a gondozásukba. De emellett ugyancsak ír színdarabokat, tanul és ceremóniamesterkedéssel is foglalkozik.

– Tudniuk kell a hasonló körülményekből indultaknak, hogy a kátyúból is van kiút, csak akarni kell. Habár szomorú, hogy a sorstársak nagy része elkallódik, mert nem kapnak útmutatást, de azért léteznek sikersztorik is. Vannak olyan ismerőseim, akik szintén mélyről indultak, de ma már sikeres vállalkozók vagy családapák, sőt van olyan is, aki az év ápolója lett – meséli.

Tamás a jövőjére fókuszál, tervez, szervez és tovább építi önmagát, a többi pedig majd lesz, ahogy lesz..