Spányi Antal megyés püspök háborúkról, életszentségről, szeretetgesztusokról és régi karácsonyokról

– A Katolikus Karitász éppen ma, beszélgetésünk napján juttatott el egy újabb segélyszállítmányt Kárpátaljára. Tudjuk, nagyon hiányoznak majd ezen a karácsonyon a férfiak, azok, akik meghaltak, akik a fronton harcolnak és azok is, akik nyugaton dolgozva támogatják otthon maradt szeretteiket. Milyen hírek érkeznek szolgálatukhoz az ottani helyzetről?

– Amikor kitört ez a szörnyű háború, egy segélyszállítmányt kísérve én magam is elutaztam Kárpátaljára. Láttam és tapasztaltam az utak borzasztó állapotát, a boltok nagyon gyenge ellátását, láttam az emberek szegénységét, félelmét, kilátástalanságát. Azóta a helyzet csak romlott, mert a háború öl, rombol és pusztít, s valóban, ahogyan mondja, a családok szétszakadtak, rengetegen eljöttek, milliók távoztak az országból és kerestek máshol biztonságot és megélhetést. Csak egy részük tér majd vissza a lerombolt országba, ha béke lesz. Nehéz volt látni a Magyarországra menekültek érzelmi sérültségét, azokét, akik elveszítették nem csak az otthonukat, hanem azt az életet is, amit addig megszoktak, amelyben korábban részük lehetett. Sokan pedig elveszítették szerettüket, azt a személyt, aki a család tartópillére volt, gyermekek nőnek fel apa nélkül, asszonyok próbálnak helytállni férjük nélkül, csonka családok keresik a megélhetést, a boldogságot a világban, és ez különösen nehéz így karácsony táján.

– Egy-két éve még nem gondoltuk volna, hogy egyes népek mennyire nem értik a szeretet nyelvét. Hogyan látja, megtanulható lesz ez újra?

– Amikor az ukrajnai háború kitört, tettem egy nyilatkozatot. Ha két gyerek összeverekszik, az első, hogy szétválasztjuk őket, utána majd tisztázzuk, miért verekedtek, ki ütött először és milyen megoldásokat lehet találni. Akkor ez a nyilatkozat bizonyos körök részéről nagy ellenállásba ütközött, mert úgy tűnt, számukra nagyon fontos, hogy fegyver és pénz küldésével mélyüljön a konfliktus. Látjuk, hogy ennek az útnak mi lett az eredménye: egyre inkább elkeseredetté válik a harc, egyre több a szenvedés és a fájdalom, egyre kevesebb az élet, egyre több a halál és a pusztulás. Van, hogy II. János Pál pápának, a szentnek a próféciáját látjuk, aki beszélt a halál kultúrájáról. Arról, amikor az emberek a halál kultúráját építik: most erről van szó. A katolikus egyház, és egyáltalán az, aki az ember elnevezésre méltó, ezzel a kultúrával nem tud mit kezdeni. Nekünk a szeretet kultúráját kell építeni, nekünk arra kell törekedni, hogy a sebeket begyógyítsuk, az egymással szembenálló feleket megbékítsük és létrejöjjön egy olyan életforma, amivel együtt tudnak élni. A Katolikus Karitász ezt próbálja szolgálni és azt gondolom, hogy minden felelős politika ezt teszi. Mi nem a konfliktus mélyítését, nem a kiélezését keressük, hanem annak útját és módját, hogy minél előbb békességet tudjunk teremteni. Az ember különös teremtménye a Jóistennek. Megtapasztalja a szenvedést, a sok fájdalmat, elvisel sok olyan veszteséget, amely számára pótolhatatlan, de a szívében mégis ott marad a remény és a hit. Én ezért bízom abban, hogy minden nyomorúság, minden gonoszság ellenére eljön az idő, amikor az egymással háborúzók megtalálják azt az utat, amelynek végén megbékélhetnek, előre tekintve reményt láthatnak, és ismét meglelhetik önmaguk és családjuk jövőjét.

– Szerintem a legtöbb hívő keresztény aggodalommal tekint a nyugati világra. Elemzők szerint most már bizonyos, hogy megszűnik a jelenlegi formájában ismert Európa. Ön szokott gondolni arra, mi lesz 30-40 év múlva?

– Azt hiszem, mindannyiunknak eszünkbe jutnak ilyen gondolatok. Visszaemlékszem rá, gyerekkoromban hogyan éltük meg a karácsonyi előkészületeket, miként telt az advent a családunkban, hogyan kerestük a kikapcsolódást, a szórakozást, és látom, hová jutott azóta a világ. És mintha az elmúlt, gyermekkorom világa és a mostani nem is lennének már köszönő viszonyban sem egymással. Látom a technikai fejlődést, a virtuális eszközök termékeit, amelyekhez már alig értek, de amit a fiatalok kézenfekvően birtokolnak. Amiben ők jártasságukat bizonyítják, az engem inkább óvatosságra int és bezárkózom előlük. Mert nem biztos, hogy ez a jó világ, hiszen az egymással való személyes kommunikáció hiányától a fiatalok sérüléseket szenvednek, veszteségeket halmoznak fel. És ez csak egyetlen területe az életnek. Az érzelmi sivárság, gyengeség része az életünknek, sok olyat látunk, ami aggodalmat szül, ugyanakkor sok olyat, ami szép. Mert a fiatalok közül sokan képesek áldozatra, képesek szeretetgesztusokat tenni egymásért, másokért, a szegényebb sorban lévőkért, amit jó megtapasztalni. És látjuk a felnőttek között, mennyien képesek felelősen gondolkodni nem csak jelenről, de jövőről is. Akik a békét akarják szolgálni, akik valóban egy olyan világról álmodnak, amelyben tisztelni tudjuk a gyökereinket, azt a kultúrát, amely ezeréves és keresztény. Sokan képesek még kalapot emelni azon Európa előtt, amelynek igenis jelen vannak a keresztény, görög és zsidó gyökerei, amellyel formálni tudtuk az egész világot. Nem egy tőlünk független erő lesz az, amelyik Európát tönkreteszi ahelyett, hogy felemelné, mi leszünk azok, akik azt engedjük. Vagy pedig megmarad, nemesedik, gazdagodik, emberhez méltóbb lesz.

– Ismét volt egy olyan szavazás Brüsszelben, az Európai Unió székhelyén, ahol a magyarságnak egyedül kellett helytállnia. Hisz abban, hogy isteni küldetés az, ami minket vezet?

– Nagy kérdés. Lehet mondani, isteni küldetés egy nemzet sorsában, életében, hogy kiálljon igazságokért, értékeket képviseljen akkor is, ha a nagy többség azt mondja, ez a múlté, ezeket el kell söpörni, ezekkel nincs mit törődni. Az isteni küldetés valamiképpen mindig jelen volt a magyar sorsban, a magyar történelemben. Szent István király tettei, sorsa, azok a csapások és szenvedések, amit neki el kellett viselnie, és ahogyan képes volt ezt a nemzetet megerősíteni, felemelni, képes volt hazát adni ennek a népnek, képes volt a jövőjéről gondolkodni és a jövőjével törődve utat mutatni – mindez nem csak életet jelentett nekünk, hanem védelmet is. A nyugatot elpusztítani kívánó erők itt akadtak fönn, bennünket pusztítottak, de mi megőriztük a tőlünk nyugatabbra lévő alkotásokat, kultúrát és civilizációt. Amikor megtekintjük őket, talán nem is gondolunk arra, hogy azok a mi vérünk által maradtak meg. Minden népnek van küldetése, és biztosan van nekünk, magyaroknak is küldetésünk, amit fel kell ismernünk. Ott van a kultúrában és a tudományban, a művészetekben, a sportolóink eredményeiben, mindenben, amivel képesek vagyunk gazdagítani a világot. És az, hogy kiállunk az európai és az emberi értékek mellett, a hitnek, a vallásnak, a keresztény kultúrának az értékei mellett, az olyan jel a világ számára, amit vállalni és hordozni kell, és amelynek a viseléséhez Istentől kaptunk erőt.  

– Több homíliáját hallgattam már a Don-kanyar Emlékkápolna mellett, rövidesen, január 12-én ismét egy újabb évforduló következik. Honnan ered a múlt hősei iránt érzett tisztelete?

– Nincs jelen múlt nélkül. Láthatjuk, hogy a katonák mennyit szenvedtek, mi mindenen mentek keresztül, ha olvassuk a tábori posta leveleit, amelyekből sokat itt, a püspöki levéltárban őrzünk. Azt írták a katonák: értetek küzdünk, értetek harcolunk, a mi szenvedésünk értetek van, hogy élhessetek és ne olyan legyen a sorsotok – üzente egyikük –, mint amilyen itt a muszkáknál az élet. Fejet hajtva tisztelegni kell, nem szabad engedni, hogy a katonahősök áldozata, kiállása háttérbe szoruljon, feledésbe merüljön. Mert vannak olyan törekvések, hogy mindez nem érdekes már. Kétségtelen, új és új nemzedékek jönnek, időben távolodunk a doni hősöktől, egyre nehezebb az emlékük életben tartása, de ez legyen küldetésünk. Ám tiszteljük azokat is, akik ma kiállnak a magyarság érdekei és az európai értékek mellett, akik merik vállalni a küzdelmet a politikai küzdőtéren. Hiszen nem könnyű vállalni az igazságot egy olyan közegben, ahol azért az igazságért ilyen sokak támadását kell megtapasztalni. És nem könnyű ott állni az ország határán sem, ahol dobálnak és lőnek, ahol megpróbálnak pusztítani és betörni az országba, amelynek meg kell védeni a szuverenitását. Úgy gondolom, minden hősnek kijár a főhajtás és a tisztelet, és én ezt örömmel megteszem.

– A székesfehérváriaknak Szent István városában példát kell mutatniuk. Megfelelő közegben tehetik ezt? A Nemzeti Emlékhely kialakításának folyamatára gondolok…  

 – Nehéz és bonyolult kérdés. Nagy örömmel láttam, hogy megnyílt a kőtár és úgy gondolom, nagyon szép és méltó kiállítóhely lett. Az ember egészen másként tud a helyszínre tekinteni, miután szembesült azokkal a kőemlékekkel, amelyek előkerültek. Nekem van egy vízióm arról, mit kellene még tenni, másoknak is megvannak a maguk víziói, mindenki álmodik valamit. Van, aki valami egészen nagyot álmodik, azt, hogy újra fel kellene építeni a templomot, amit nyilván már nem lehet megtenni, arra nincs mód és lehetőség, és szükség sincsen. De van mit tanítanunk, van felelősségünk ebben, mert sokan nem is tudják, mi állt egykor a romterületen. Szeretném, hogy a felső tagozatos iskolásokat, akikkel már lehet okosabban beszélni, hozzák el ide és egy pedagógus magyarázza el nekik, hogy ez a hely miért fontos és mi történt itt. Aztán úgy menjenek el, hogy tudják: a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely különleges helye a magyarságnak és Magyarországnak. Legyen olyan, amelyre jó ránézni. Én naponta a kertben sétálva pillantást vetek rá, hiszen a Püspöki Palota egy része az egykori templom helyén épült fel, a templomfal az alapja. Itt mindig olyan történt, amely hol áldásként, hol tragédiaként, de meghatározta az egész magyarság életét, ez itt a magyarság legszentebb helye. Felelősek vagyunk érte.

– Ilyenkor ünnep előtt sokan visszagondolnak gyermekkori karácsonyaikra. Bizonyára püspök atya is így van ezzel. Megkérdezhetem, hogyan tért meg? Egy folyamat volt, vagy kötődött egy pillanathoz?

– Nem tudok ilyen pillanatról beszámolni. Biztosan vannak ilyen történetek, és én fejet hajtok előttük, de azt érzem, hogy a megtérés egy folyamat, amely sosem fejeződik be. Amely elkezdődik egyszer, ki tudja, milyen élmény hatására, és az embernek ebben meg kell maradnia egész életében. Nekem nem kellett megtérnem, és ezt értsék jól. Nem azért, mert szent vagyok, hanem azért, mert úgy neveltek: vallásos családunkban nálunk természetesnek számított, hogy mi gyerekek együtt mentünk a szentmisére. Természetes volt az is, hogy karácsonykor nem estünk neki az ajándékoknak, hanem megfelelő módon, énekkel és imádsággal, éjféli misével és pásztorjátékkal ünnepeltünk. Kiskoromtól kezdve szinte minden nap mentem a templomba és imádkoztam, szerintem a pap meg is szokta, hogy az a gyerek mindig ott van vele. Így indult az életem. Aztán olyan emberekkel találkoztam, akikre úgy tudtam tekinteni, mint a szentekre. Nem kanonizált, listába vett szentek voltak ők, de olyan emberek, akik szegénységükkel, üldözöttségükkel arról győztek meg, hogy ez az életszentség útja. Gyerekkoromban a papságot üldözték, a szerzeteseket kidobták, sokszor nagyon nyomorult körülmények között tengették az életüket. Ezek az emberek számomra erőt mutattak azzal, hogy képesek ezt elviselni. Emlékszem egy jezsuitára, aki nyolc nyelven beszélt, három doktorátust szerzett, és egy óvodát fűtött. Hajnalban kelt, hogy mire a gyerekeket meghozzák, meleget csináljon, délután pedig kiszedte a hamut a kályhából. Láttam elmélyülten imádkozni a templomban: hatalmas belső béke és öröm sugárzott belőle. Amikor aztán az üldözés már nem volt annyira kemény és jött valamilyen puha szocializmus, börtönbe került, mert fiatalokkal foglalkozott. Amikor kiszabadult, megint fiatalokkal foglalkozott. „Hát, ha nem tanul maga, akkor magán nem lehet segíteni”, mondták. Fordításból próbálta tengetni az életét és láttam, hogy nyomorúságos körülmények között igyekszik másokat szolgálni a maga tudásával, bölcsességével, megélt emberségével és mély hitével. Az ilyen példák nagyon sokat jelentettek és sokat adtak nekem, vittek előre azon az úton, amelyen nagyon remélem, hogy legalább döcögve tudom követni azt a példát, amit ők mutattak. Mert az a keresztényi élet, hogy Krisztus követésében járjunk.