Egy világraszóló történet, vármegyei gyökerekkel

A 2022 nyarán elhunyt, végleg hazatalált Szenczy Sándor megtérése után a kápolnásnyéki református lelkipásztorhoz kopogtatott be hitbéli útmutatást keresve. Aztán Velencén épített imaházat, alapított gyülekezetet és segélyszervezetet, majd úgy döntött, Pákozdon legyen az időközben az egyik legnagyobb hazai karitatív szervezetté növekedett szeretetszolgálat logisztikai központja. Hogyan vált mindez lehetségessé? Erről beszélt barátja és munkatársa, a Baptista Szeretetszolgálat hitéleti főigazgatója, Révész Szilvia, aki „Lépj ki a csónakból!” címmel könyvet írt Szenczy Sándorról.

– Sándor Szentendrén volt katona, ott találkozott a Biblia tanításaival. Aztán Kápolnásnyéken bekopogtatott Szénási Sándor református lelkipásztor ajtaján. Ő mit mesélt neked arról a napról?

 – Feleségével négy kisgyereket neveltek akkoriban, úgy fogadták be Sándort magukhoz. Ma Velencén a könyvtár van abban az épületben, amelynek a felújításán akkor Szenczy Sándor egy építőipari cég alkalmazásában dolgozott és a ma Székesfehérváron élő öccsével elvállalta, hogy éjjel őrzik a területet. Sorkatonai ideje alatt érintette őt meg a hit, de több mindent akart tudni, ezért megkérdezte a könyvtárosnőt, kinél érdeklődhet. A könyvtáros elmondta, kiket ismer, majd hozzátette, Kápolnáskényen is van egy lelkész, de az nagyon különc. Sándor tudta, hogy oda kell mennie. Amikor a lelkész ajtót nyitott, először elküldte Sanyit azzal, hogy ha komolyan gondolja, jöjjön vissza este, mert nem ér rá. Sándor este visszament és utána minden nap kopogtatott. Aztán, amikor az építő cég tovább költözött, felvetette, ha befogadják, ő maradna. Nem volt egyszerű Szénási pásztorék helyzete sem, de a lelkész úgy mondta, a Mindenhatóval osztott és szorzott akkor, hogy eldöntse, mi történjék. Befogadták Sanyit, lényegében az utcáról.

 – „Lépj ki a csónakból!”: ez a címe a kötetnek, ez volt Szenczy Sándor jelmondata. Ő többször is kilépett a csónakból. Melyik volt ezek közül a legfontosabb?

 – Az, amikor Jézus Krisztus hívta, és igent mondott. Az ő hátterével egészen más jövő várt volna rá, de számára annyira valóságos volt az Istennel való találkozás, hogy mindent egy lapra tett fel. Ő nem más emberektől kapta a hitet és nem vallásos környezetben szocializálódott, hanem elhitte, hogy Jézus Krisztus mindörökké ugyanaz, és ahogy kétezer éve csodát tett, úgy megteszi ma is. Ezért számára az, hogy eladja a velencei imaház építéséért a saját lakását és beköltözik az apósa zöldségtárolójába, aztán ott alapítson segélyszervezetet, teljesen természetes volt. Nem hallunk gyakran ilyen történeteket. Ő nem egy működő gyülekezethez ment pásztornak, pedig sok helyen hiányzott a lelkész és hívták, inkább alapított egyet Velencén.

– Miért éppen Velencét választotta?

 – Sándor feleségének a nagyapja úgy jött haza a második világháború után a hadifogságból, hogy a lágerben hitre jutott. Ő lett az első baptista Velencén. Sándort megragadta ez a történet. Fontos lett neki Velence és mindvégig ragaszkodott a településhez, akkor is, amikor kilépett a lelkészi munkából és teljes erejével a segélyszervezetet irányította. Jellemzően munkatársaival úgy indult el egy földrengés helyszínére, hogy fogalmuk sem volt arról, a számlákat ki fizeti majd ki, de ment, mert csak azzal törődött, hogy segítsen. Olyan területekre is bátran belépett, amelyekhez korábban nem volt köze, így vált a szervezet iskolák fenntartójává Fejér megyében például Seregélyesen, Sárosdon és Velencén. A könyv egyébként interjúkötet, sokan beszélnek Sanyiról és közös a megszólalásokban, hogy mindannyian azt mondták, mindez Sándor számára nem volt nehéz. Szerette a kihívásokat, az új helyzeteket, nagyon kreatív módon mindig azt nézte, hol van olyan új lehetőség, ahol a láthatatlanból válhat láthatóvá valami.

– Fejér vármegyéhez kötődik az elsők között az egyik legnagyobb segélyakció is. Legendás a történet, egy velencei idős asszony ötezer forintot adott Sándornak azzal, hogy csináljon világmissziót, vigye el a pénzt Észak-Koreába. Mit szóltak ehhez az észak-koreai nagykövetségen?

 – Az észak-koreai segítségnyújtás is nagyon jól illet a „Lépj ki a csónakból!” bibliai jelmondathoz. Sándor a tévében látott egy riportot arról, hogy éhség tizedeli az embereket az ázsiai országban. Másnap becsengetett az észak-koreai nagykövetségre azzal, hogy segíteni szeretne. Először elküldték, de aztán visszament azzal, hogy ha egymillió dollárnyi lenne a segély, akkor is így tennének? Erre azt mondták, akkor nem. Sándor ott előttük imádkozott, majd megkereste a Baptista Világsegélyt, hogy neki lehetősége van bejutni az országba, és ha az amerikaiak adnak segélyt, ő azt elviszi magával. Abban az időben Paul Montacute volt a Baptista Világsegély elnöke, aki később Sándor mentora lett. Ő volt az első, aki bízott benne és hitelt adott a szavának, mert sokan csak legyintettek rá, úgy vélték, álmodozik. De Montacute azt mondta, próbáljuk meg! Sándor később aztán az egész Baptista Világsegély életébe lendületet vitt, dinamikája megújította a segélyezés egész módszerét. Ha megmozdult a föld, azonnal odautazott a speciális mentőcsapattal, ha lehetett, tévéstábot is vitt magával és onnan a helyszínről konkrét felhívást adott ki a gyűjtésért. Nem két hónap múlva, amikor a történéseknek már nem volt hírértékük. Így épülhetett árvaház Sri Lankán és Haitin. Sándor sokat tanult az Egyesült Államokban, ahol humanitárius akciók gyakorlatain vett részt és látta, milyen technikai eszközöket milyen módszerrel használnak. Aztán, miután összebarátkozott Pavelcze Lászlóval, aki Székesfehérváron speciális mentőként dolgozott, mindezt a gyakorlatban is megvalósította, létrehozott egy nemzetközi mentőcsapatot. Világraszóló történetek ezek, Fejér vármegyei gyökerekkel. Sanyi elhitte, hogy ha Isten azt mondta, ezt kell csinálni, akkor ahhoz meglesz majd a feltétel is.

– Szenczy Sándor megteremtője volt a hazai adományozási kultúrának. Most csak két jelentős programot említek: a jelképes örökbefogadást és a Cipősdoboz Akciót… Ezek születésére miként emlékezel vissza?

 – A Fogadj örökbe! program azért áll közel a szívemhez, mert amikor elkezdtük, azt én irányítottam. Szilágyi Béla kollégám járt egy kambodzsai árvaházban és hazatérve elmondta, mennyire örültek a magyarok segítségének. Nekünk abban az időben nem léteztek forrásaink, de Sándor elmondta, miként csinálják Amerikában, hogy egy-egy donor kisebb összegekkel folyamatosan támogat egy-egy rászorult kisgyereket. Miért ne csináljuk ezt meg mi is Magyarországon? Rám nézett: „Találd ki, hogy legyen!” Jimmy egyik zeneszáma jutott eszembe, a Fogadj örökbe! című. Ez lett a program neve. Egy hét alatt meglett a száznyolcvan kambodzsai árva támogatója, de aztán programot indítottunk Afrikában, több helyen Ázsiában és a karibi térségben. A módszert és magát az elnevezést nagyon sokan átvették azóta. Így lett a Cipősdoboz Akcióval is, amit az Egyesült Államokban már évtizedekkel ezelőtt megszerveztek és hozzánk is került a dobozokból. Sándor azt mondta: „Állj, mostantól mi gyűjtünk!” Sokan úgy vélték, ez őrültség, de az elmúlt húsz év őt igazolta. Sándor nagyon jól ráérzett arra, hogy az ezredforduló környékén eljött az ideje annak, amikor már nem csak célpontjai voltunk az adományozásnak. Mi lettünk azok, akik segélyprogramokat hajtunk végre és árvaházakat építünk a harmadik világban. Ez is kilépést jelentett a csónakból. Sanyi előre látta mi következik, nem elégedett meg azzal, ami éppen történt, fél szemével mindig azt kereste, miben lehetünk mi a legjobbak, az újítók. Ezt a hozzáállást várta el a munkatársaitól is.

– Sándor betegsége négy éve derült ki, amikor már ideje javát az Egyesült Államokban töltötte. Miként élte meg, hogy ereje teljében meg kellett torpannia?

 – Nagyon nehéz és fájdalmas időszak következett, miután kiderült, hogy agydaganata van. Súlyos állapotba került és az életéért kellett küzdeni. Éjjel-nappal ott voltunk mellette a kórházban, míg túl nem lett az életveszélyen. Az imáknak és a kezeléseknek köszönhetően még három és fél évig élt, azonban már nem tudott rendesen mozogni, járni, ágyhoz kötött beteggé vált. Ő, aki mindig utazott, akinek fontosak voltak az emberi kapcsolatok, az, hogy személyesen, a helyszínen irányítson egy-egy segélyakciót. Életének alkonyán gyakran kezdte azzal a telefonbeszélgetést: „Itt vagyok egy ágy tetején!”. A daganat a rövidtávú memóriáját is rombolta, úgy, mint az időskori demenciánál, mert a régi emlékei megmaradtak. Fájt neki, hogy a gondolkodását támadta meg a betegség, mert rendkívüli intelligenciával, szuper képességekkel bírt. Tudjuk, nem Isten akarta, hogy megbetegedjen, tudjuk, egy bukott világban élünk, ahol sajnos bárkivel megeshet ez. Miután Isten megengedte, hogy ez megtörténjen, Sándornak nagy kihívást jelentett, hogy az maradjon, aki volt.

– És az maradt?

 – Igen, így hiszem. A betegágyban is kapcsolatban maradt az emberekkel, és amikor telefonon beszélt valakivel, gyakran azzal fejezte be a beszélgetést: „Szeretlek! Nem baj?”  Ebből is egy olyan szlogen lett, ami az életéhez köthető. Szeretettel teli ember volt, aki egy idegent is átölelt, az utolsó hajléktalanhoz ugyanolyan tisztelettel fordult, mint egy államelnökhöz. Hatalmas munkabírással dolgozott, mindig pörgött, újat akart, újat álmodott és nem mindenki tudott vele együtt haladni a szédítő tempóban. Óriási ajándék az élettől, ha valakinek ilyen barátja van. Áldás, hogy életének utolsó hetében férjem mellette lehetett és ápolhatta. A végén már nem tudtak beszélgetni sem, csak fogták egymás kezét. Mivel utolsó éveiben már az Egyesült Államokban élt, hozzászoktunk itthon a hiányához, de nagyon fájdalmas a gondolat, hogy nincs már közöttünk. A környezetében olyan erős kapcsolatok és hálók alakultak ki, amelyek a mai napig léteznek. Annyira rendkívüli ember volt, hogy lehetetlen pótolni, de azt az örökséget, amit kaptunk, amit együtt létrehoztunk, ápolnunk kell. Most visszatekintve tudom, mellette a történelemnek lehettem a részese. Kiváltság, hogy a barátai és a munkatársai lehettünk és ajándék, hogy mi itt vagyunk egymásnak és folytathatjuk az utat, amit vele együtt jártunk.