Meghalt Tóth Tamás, a legmakacsabb fehérvári

Így aztán huszonvalahány éven át újságíróként és aztán már azt hiszem, barátként kísértem nyomon küzdelmét, láttam gyakran a csalódásait és mindig a fájdalmát. Ha egy tudósítónak pártatlannak kell maradnia, én ezt a szabályt biztosan megszegtem, amikor ott térdelt előttem azon a helyen, ahol meghalt a fia, aztán amikor vadászemlékek és fényképek között ültem puritán módon berendezett fehérvári lakásában és próbáltam megfejteni a leveleket, amelyeket köztársasági elnökökhöz, miniszterelnökökhöz, miniszterekhez, mindenkihez írt, kitartva azon meggyőződése mellett, hogy a nép szentsége mindenható. És olvastam a hivatalnokagyú, szűkszavas válaszokat. A semmit. És hallgattam a dühét.

Egy embert láttam, aki küzdött a szélmalmokkal, nekiment a kőfalnak, mert csak az igazát látta. Tette ezt annak ellenére, hogy nem volt esélye a győzelemre, és haláláig a hiábavalóságért való harcra ítélte önmagát. De kell most írnom az előzményekről is, és tudom, Tamás most azt mondja odafenn, igen, írd csak nyugodtam, engem nem érdekel, ki és mit szól ehhez. Eddig sem érdekelt, és most már jó helyen vagyok. Nem baj, ha ez nem egy szokványos nekrológ: csináld csak!

Harminckét évvel ezelőtt, 1992. november 8-án történt meg az a bűntett, amely azóta már bűnügyi történelem még akkor is, ha az egyik gyilkos még mindig börtönben ül, és mindannyiunk érdekében nagyon remélem, hogy most már ott is marad, amíg csak él. Székesfehérvár mellett, a Sárréten ifjabb Tóth Tamás egyik társával vadászott, amikor lövések hangjára lettek figyelmesek. Mivel vadorzókra gyanakodtak, a helyszínre siettek, ahol két profi rablógyilkos éppen a fegyvereit lőtte be. Az ilyen helyzetre lehetetlen felkészülni: mindkét vadászt megölték. Tóth Tamás 25 éves fiát veszítette el, a fehérvári Izsó család egy édesapát gyászolt.

Az egyik halálosztót, Benét a Legfelsőbb Bíróság 1996-ban több emberen, részben előre kitervelten, részben nyereségvágyból, részben aljas indokból elkövetett emberölés bűntettében és más bűncselekményekben mondta ki bűnösnek, mert 1989 és 1994 között tucatnyi rablást és négy gyilkosságot követett el. Donászi Aladár Győrben először egy rendőrt ölt meg, majd Benével egy fiatal egyetemistát gyilkoltak meg a budai Skálánál. Azután követték el a kettős gyilkosságot a Székesfehérvár közelében lévő Sárréten. A rendőrség 1994-ben fogta el őket, Donászi 2001-ben a börtönben öngyilkos lett. A Legfelsőbb Bíróság döntése az volt, hogy Bene, aki a szegedi Csillagban töltötte büntetését, legkorábban húsz év után lehetett volna feltételesen szabadságra bocsátható. Ez először 2014-ben telt le, de azóta sem akadt bíró, aki úgy ítélte volna meg, hogy emberek közé lehet engedni. Ez persze nem csoda, hiszen a megbánásnak soha semmilyen jelét sem tanúsította: még engem is feljelentett, mert egyik írásomban a Fejér Megyei Hírlap hasábjain gyilkosnak neveztem. Ha jól emlékszem, megsértettem a személyiségi jogait. Láttam egy zavaros, alsós kisdiák szintjén megírt levelét, amelyben egyik áldozatának édesapját, Tóth Tamást azzal gúnyolta, hogy kötéltáncosnak nevezte és bosszút ígért mindenkire, aki bármikor rosszat mondott rá. Ha szocialisták vagy liberálisok vezetnék ma Magyarországot, nekem most fegyvert kellene viselnem.

Tóth Tamás olyan ember volt közöttünk, mint egy erős tölgy az erdőben, hajlékony fűzfák és fenyők között. Két választási ciklusban Sárszentmihály község polgármestereként dolgozott, nem lehetett idegen tőle a közélet, annak mindennapi küzdelme. És nagyon ismerte, néha karcos modora ellenére is rajongásig szerette az embereket. Éppen ezért küzdött a rendszerváltást követő időszakban a halálbüntetés átmeneti visszaállításáért, hiszen úgy gondolta, nagyon sok leendő áldozat életét mentheti meg, hiszen a „kötél” visszatartó erő lehet azok számára, akiknek a börtönlét természetes életforma, sőt, büszkeség. Tóth Tamás tudta – mert erről készültek kimutatások –, hogy az összes gyilkos, akit megkérdeztek a magyar börtönökben, azt mondta: ha tudja, hogy kivégezhetik, sosem ölt volna. A nemzetközi felmérések ugyanezt támasztották alá.

Teltek az évek, az évtizedek, de az idő nem hozott számára megnyugvást. A mélységes gyász helyébe kételkedés, majd meggyőződés költözött. Azt akarta, hogy mások ne járhassanak úgy, mint a fia, ezért 260 ezer aláírást gyűjtött össze a halálbüntetés átmeneti visszaállításának érdekében, de kezdeményezését elsöpörte a politikai érdek. Tenni akart az erőszak ellen, küzdeni a tények és a valóság tudatában. Hiába. A közvéleménykutatások szerint a megkérdezettek 70 százaléka abban az időben neki adott volna igazat, ezért az Európai Uniónak mindenben megfelelő, kiskutyaként viselkedő országban szó sem lehetett arról, hogy egy ilyen kérdést népszavazásra bocsássanak.

Hiába gyűjtött össze elegendő támogató aláírást, kijátszották polgári kezdeményezését – ő legalábbis mindig ezt állította. Másként is próbálkozott, 2014-ben az uniós választásokon listavezetője lett egy politikai formációnak, választási szövetségnek. De nem volt esélye.

– Ezek után úgy gondoltam – mondta egyszer nekem –, hogy egy másik fórumhoz, Istenhez fordulok igazságért.

Az eltelt évek márvánnyá keményítették a meggyőződését, amit a gyász sem puhított meg soha. Életének 84. évében, 2024. február 7-én hagyta el a földi világot, hogy találkozzon fiával, akitől igazából soha, egyetlen pillanatra sem vált meg. „Mentél, mert a békéd máshol van...” Tóth Tamástól február 19-én, 11 órakor Székesfehérváron, a Csutora temetőben köszönnek el szerettei és mindazok, akik évtizedekig vele voltak gondolatban, biztatták, és erőt adtak neki. Ha nem találhatott igazságot a földi létben, most már valóban egy sokkal jobb helyen van.

Nem lehet könnyű ember az, akinek Isten hatalmas súlyt helyez a vállaira.