Irodalmunk múltjából: Kodolányi János

Elsősorban regényíróként jelentős, és úgy tartják róla, hogy a népi irodalom egyik kimagasló egyénisége. Ha pl. egy korai novelláját, a Házasságot olvassuk, akkor a naturalizmus jegyeire is rábukkanhatunk. Hírnévre azonban főleg történelmi és mítoszregényeivel tett szert. (A vas fiai, Boldog Margit, Julianus barát) A nagy mítoszokban felismerte azt, hogy az emberi mondanivaló mindig megújítható. Jókai Anna szerint Hamvas Bélával és Várkonyi Nándorral együtt ők a történelem előtti korszakokat kutatták, az emberiség hajdani gyökereit keresték. „A mítoszt, mint realitást”. Nem véletlenül lett ez a címe annak a kötetnek, ami az íróról elnevezett székesfehérvári főiskola (ma már egyetem) kiadásában jelent meg 1999-ben az itt megrendezett emlékülésen elhangzott előadások szövegével. (Többek között Tüskés Tibor, ifj. Kodolányi János, Csűrös Miklós és Pomogáts Béla tanulmányaival.)

*

A költő Kodolányival viszont vajmi keveset foglalkozott a szakma, ezért volt öröm, hogy a Szent István Társulat kiadta az Üzenet enyéimnek című kötetet, az összegyűjtött versek könyvét. Most nézzük meg közelebbről a pályakezdő lírikus eredményeit, legfőképpen a Székesfehérváron 1919-ben megjelent Kitárt lélekkel című. kötet alapján. (Az összegyűjtött versek könyvében ez a második ciklus, az 1915-ös Hajnal után.)

Bámulatos ez az indulás! Az első kötet 16, a második 20 éves korában jelenik meg, és a gyanútlan olvasó azt hinné, hogy valami egészen elképesztő költői pálya van kibontakozóban. Mint tudjuk, nem így történt.

Az is valószínűsíthető, hogy későbbi prózájának egyfajta szellemi megalapozása ez a korai költészet. Amit a korai versek mutatnak: a diszharmónikus sors mindent átitat. Van úgy, hogy Tóth Árpád fájdalmas hangján szólal meg, pl. a Nagy Isten!...-ben: „Nincsen virág, szagos széna, / Búzakéve, rozsmarok, / Meghal minden… Én meg élni / Mindörökké akarok?!” Az álmok mellett ott van benne a reális önismeret is. A Sándor barátomnak elején pl. így szólal meg: „Fölveszem a lantot. / Vaj mit énekeljek / Hű barátom, néked? / Ahhoz, mit szeretnék, nem adott az Isten / Elég tehetséget…” Itt fölfigyelhetünk egyébként a barátság fontos értékeire, s nem sokkal később pedig arra, hogy a betegség, a fizikai bajok is egyre többet foglalkoztatják már ebben az időben is. (Betegségben) Ez arra is alkalom, hogy szinte a szentimentalizmusig visszamenjünk a hatásvizsgálatban.

Életképeiben gazdag érzelmi világ mutatkozik meg, a tragikus pillanatok kitágíthatók az egész sorsra. Ezek az életképek ugyan a tér meghatározható pontján születtek, ám mégsem a hely szelleme a fontos. Megszülethettek volna másutt, bárhol… A konkrét hely viszonylag ritkán jelenik meg a szövegekben, legföljebb így: „Csöndes éj. A város elpihent…” (Világok titka) Rögtön látjuk, hogy ugyanakkor ez a város lehet másutt is, akár a világ túlsó szegletében. Megint egy vendégszöveg-részlet, de ez nem azt a bizonyos karácsonyi csöndes éjt jelenti. Nem az ünnepi miliő a fontos itt, hanem sokkal inkább egy, a korabeli verseknél jóval érettebb látásmód, formailag is szép megoldásokkal. A csillag-motívum végigvonul a szövegen, és ezzel a távlatosság, a kozmikus végtelen is a célkeresztbe kerül. Fontosak tűnődő, töprengő kérdései, közöttük az ilyenek: „Mi is van ott, vaj’ él-e rajta ember, / Ki boldogságért él és küzd halálig? / Vagy boldog és tán meg se hal soha, / Vagy meghal, mikor sorsa rosszra válik? S a végén egymásba ölelkezik a csillagok világa a kedves szemcsillagával. Így köti össze a pillanatot a maradandóval, a földi értékeket az égiekkel.

S ha már a konkrét helyet, a várost említettük, azért jegyezzük meg, hogy Fehérvár igen fontos szerepet játszott a fiatal Kodolányi életében. Jól ismerjük az itteni gimnáziumba kerülésének történetét, és azt a vallomást is, amely a Süllyedő világ cím önéletrajzi művében olvasható. Egy idézet innen: „Fehérvárt szeretem. Otthonosan érzem magam benne, akár a házikabátomban… Íme, ez az ősi koronázó város, nagy királyaink temetkezőhelye, itt hirdették ki az Aranybullát.” Tehát nem arról van szó, hogy negatív élmények miatt esne kevesebb szó a versekben a konkrét környezetről, hanem sokkal inkább arról, hogy a líra absztrakt természete kizárja nála a konkrétabb utalásokat. A költészet általánosabb problematikája izgatja, s ez jelenik meg korai verseiben. S van, ahol erős indulatok mozgatják tollát, pl. a Haragban egyfajta programot is kijelöl. A tettrekészség így vezérli: „Teremtő Őserő. Te! / Ha társaim s a népet nem segítem, / Ha óriást, gigászit nem teszek, / Ez izmokat törd nyomban össze itten!” Ugyan kissé didaktikus ez az indulat, de mindenképpen jelzi a cselekvésvágyat.