Nagypénteki népszokások Fejér vármegyében

"A virágvasárnaptól húsvétig tartó nagyhét a külső és belső megtisztulás időszaka volt. A hét első felében a házakat kívülről kijavították, belülről kimeszelték, kitakarították."

"Nagypéntekre, böjti eledelnek készítették a magyar konyha egyik legrégibb édes süteményét, a szaladost. Két héttel korábban búzát, rozsot csíráztattak ki úgy, hogy egy napig vízben tartották, majd sodródeszkára kiterítették és naponta langyos vízzel öntözték. A csíráztatás során ha nagyra nőtt a zőggye, levágtak belőle. Nagycsütörtökön összevagdalták, mozsárban megtörték, langyos vízben kétszer átmosták, kicsavarták. Liszttel keverve tepsibe tették, s úgy süttették meg a közelben lakó pékkel. Olcsó, ízletes, zsírtalan böjti ételnek számított." 

"Nagycsütörtökön, nagypéntek estéjén, éjszakáján igen sokan mentek ki a Palotai úti kálváriához és a temetőkbe."  

"Nagypéntek a katolikus ember számára Jézus keresztre feszítésének, a böjtnek és gyásznak napja. Ennek megfelelően a kínszenvedésre történő emlékezéssel telt el. A reggeli órákban a templomokban felállították a jeruzsálemi eseményeket idéző szent sírokat. Leginkább csak a feszületet tették ki valamelyik oltárhoz, ám hogy a díszítéssel, a virágokkal, az apró színes lámpákkal milyen hatást értek el, arra esetenként a helyi sajtó is utalt: „Különösen szép sírok voltak a Barátoknál és a Semináriumban."  A drámaiság fokozására a múlt század végén két-két díszbe öltözött katona állt őrt a síroknál. A szent sír állítása hazai, illetve közép-európai fejlemény volt." 

"A szent sír állítás liturgikus gyakorlatának helyi, népies tovább fejlődése, hogy délután a palotavárosiak a város többi lakójával együtt mentek isten koporsóját járnyi. A hívők százai a város 4-5 templomában felállított sírokat egymás után végiglátogatták. Mindegyiknél letérdeltek, imádkoztak. A székesegyházból a papság vezetésével körmenet is indult, mely levett föveggel végigjárta a belvárosi templomokat, látogatták Krisztus koporsóját." 

"Nagypénteken még eseményszámba ment a tojásfestés. Az utcabeli szatócsboltokban, vegyeskereskedésekben vásároltak hozzá különböző színű festéket. A mézeskalácsos, később cukrász tevékenysége nyomán híressé vált Viniczai család Sütő utcai műhelyében pedig nyomóformák segítségével húsvétra bárány és nyúl figurákat készítettek ez idő tájt."

"A tavasz- és az ünnepvárás érződik a bodajki Horváth János önkéntes néprajzi gyűjtőnek gyermekkorát idéző leírásában. 

"Bizonyos mezőgazdasági munkákat kifejezetten a nagyhétre időzítettek. Az analógiára alapozva Sárkeresztesen, Mohán, Csókakőn, Bodajkon, Csákváron a krumpli útetés mindig nagyhétbe vót, mer akkor nagy krumplik lettek". Csákberényben úgy mondták húsvét hetibe; az iszkaszentgyörgyiek szerint nagyhéten vagy nagypéntek hetibe kellett vetni."

Közöttük legelső az egészségvarázsló célzattal végzett hajnali mosakodás illetve az állatok lemosása. A század első évtizedeiben még csaknem mindegyik községben meglévő szokás rövidesen elhalványult. Az ősi tavaszi tisztítás-tisztálkodás hagyományával összhangban az emberek e napon korán reggel a közeli patakban, tóban mosdottak meg. A pogány és keresztény elemek keveredését, a naiv vallásos szemléletet mutatja be a sörédi Lendl József né (sz. 1893.) családjának egykori szokásgyakorlása, melynek fenntartója az 1855-ös születésű édesapa volt. 

Fehérvárcsurgón hajnalban vagy korán reggel már mentek ki a lányok a vízre mosakonnyi. Azt is tartották, hogy a nagypénteki mosakodás a fájós lábra nagyon jó, azt gyógyítja. Mohán „nagypénteken pár leán leszaladt a folyóra (Gaja patak) megmosdanyi, hogy frissek legyenek egész évbe". Magyaralmáson napfőkelet előtt a lányoknak a falubeli tóban vagy legalább az itató vályúban kellett megmosakodni, hogy ne legyenek szeplősek. Itt azt is tartották, hogy aki lencseharmatban fürdik meg, az szép lesz. Bodajkon a falu közepén a Nagy-tóban mosakodtak meg korán reggel a lányok. Úgy vélték, aki legelőször megmosdik benne, az nagyon szép lesz. A nagypénteki tésztalében is megmosakodtak szépségük érdekében. Több sárkeresztesi gazda az 1930-as évekig családjának gyermektagjait nagypéntek hajnalban - reggel leküldte a közeli patakra, hogy mosakodjanak meg szótalan vízben. A falubeli asszonynép és a nagylányok mosakodása is gyakorlat volt ekkor. Az utóbbiak azért végezték, hogy szebbek legyenek, múljon el a szeplőjük. A legkisebb gyerekeknek egy pohárban vittek haza a vízből, azzal mosdatták meg őket, hogy frissek legyenek. Zámolyon a lányok a falun átfolyó patakban mosták meg magukat, hogy egész évben egészségesek legyenek. 

Csákváron mosakodni szaladtak

Csákváron a Dó-kút kifolyó vizéhez szaladtak mosakodni, hogy egész esztendőben szépek legyenek. Némelyik településen a lovakat is megúsztatták a patakban, vagy megitatták a vízből. Sárkeresztesen egy-két hagyománytartó gazda nagypénteken napfelkelte  előtt, titokban, hogy senki ne lássa, levezette lovát & folyóra (Cene patak). Belevezette a vízbe, megforgatta, megúsztatta, hogy friss legyen. A század elején ugyanebből a célból nagypénteken reggel a csikót nevelő gazdák a falu alsó végén, a pataknál futtatták meg állataikat. A csikókkal kapcsolatban itt még egy szokás kialakult, ekkor heréitették a gazdák állataikat. Mohán és Csákváron ugyancsak nagypénteken heréltek, hiszen ekkor már jobb idő járta, az állat nem fázott meg, de még legyek nem voltak, a seb nem fertőződött. Fehérvárcsurgón a nagypénteki vizet a rühesség ellen is hasznosnak vélték. Akinek rühes lova volt, hajnalban levezette a patakra, ott mosta meg. A nagypénteki lóúsztatás a magyar nyelvterületen egykoron viszonylag elterjedt volt. A rá vonatkozó legkorábbi adat 1767-ből ismert. (Szendrey, 1986.173.). A kereszténység előtti elemeket magában hordozó másik szokás a féregűzés. Szinte országszerte elterjedt, hol lármával, hol szótlanul, eszközzel vagy anélkül, sőt meztelenül végezték. A nagy heti külső és belső megtisztulással is összefüggésben állt a kártevők elűzése. Fehérvárcsurgó egykor gyakorolt archaikus szokása szerint nagypénteken végig az udvaron láncot zörgettek vagy kolompot ráztak, mert akkor máshová mentek a békák. Gyakoribb volt a csúszó-mászók söpréssel történő űzése. Sőréden mire a nap felkelt, a gazdaasszonynak vagy lányának már mindent, a szobát, a konyhát, a gádort, az udvart végig kellett söpörnie, hogy ne legyen csúszó-mászó állatuk. A falu melletti tó, a benne élő állatok miatt különös jelentőséget tulajdonítottak a féregűzésnek, s a legidősebb korosztály máig hisz az elhárító cselekmények hatásosságában („Mindent kisöpörtünk, minálunk nem is lehetett látnyi békát!") 

Sárkeresztesen takarítani kellett

Sárkeresztesen úgy vélekedtek, nagypénteken annak érdekében kellett kitakarítani, hogy ne legyenek férgek. Egyesek szerint korán kellett kelni, s akkor elsöpörni a férgeket. A legutóbbi időkig élt az a hiedelem, miszerint nagypéntek reggel nem szabad elsőnek begyújtanyi, mert ahol először láng lobban, a bogarak oda mennek. Az utcára ki-ki szaladva figyelték a lányok-asszonyok, hogy máshol füstöl-e már a kémény. Mohán, Fehérvárcsurgón, Bodajkon szintén úgy tudták, a legkorábbi, legelső füst odavonzza a bogarakat, férgeket. Csákberényben nagypéntek hajnalban szólt a lánynak az édesanyja: 

Zámolyon tüzet rakni csak a Credo után lehetett

A zámolyi katolikusok szerint nagypéntek reggel csak azután lehetett tüzet rakni, ha a pap a Credót (Hiszekegy) elmondta. Nagypéntek ünnepnek számított, amikor általában nem dolgoztak. A bodajki reformátusoknak 

Elvetették az árpát

 A sárkeresztesiek - ha nagyon muszáj volt - legfeljebb kora reggel kimentek földjeikre, elvetették az árpát. Az iszkaszentgyörgyiek szerint az árpának nagypéntekre már a földben kellett lenni. A nagypénteki munkatilalom megszegőjéről a közeli Csórón monda élt. 

 A nagypénteki esőt a vizsgált területen általánosan károsnak tartották, mert akkor férges lesz a gyümölcs, a bodajkiak szerint főleg a dió, a magyaralmásiak és sárkeresztesiek szerint pedig a mák is. A csókakőiek mindezzel összefüggésben úgy gondolták, hogy a nagypénteki szép idő bő gyümölcstermést hoz. Nagypénteken a katolikusoknál általános volt a szigorú bojt. Területünkön a század első harmadában az akkori idősebb korosztály egyes tagjai semmit sem ettek vagy csak a csillagok följötte után, s akkor is csak tojást. 

Mindent a böjtről

A nagypénteki ételek alapanyagából hiányzott a hús és a zsír. Leggyakrabban a rántás nélküli, fokhagymával ízesített, sóba-vizbe bablevest és zsír nélküli, vízzel készült sóspogácsát ettek. Gyakran főztek héjában krumplit, amit megpucoltak, vöröshagymával, ecettel salátának készítették el. Voltak, akik suttkrumplin kívül mást nem ettek e napon. Mások öregbabból főztek tejeslevest, ami után mákos- vagy turóstésztát ettek. Magyaralmáson mondták: „Nálunk nagypénteken szározbableves meg mákostészta vót a nemzeti eledel." Vidékünkön újabban terjedt el, hogy böjti ételként sajtot, vajat esznek kenyérrel vagy heringet, ruszlit fogyasztanak. Székesfehérvár-Felsőváros igen hagyományőrző katolikus parasztjai a legutóbbi időkig nagypénteken reggel és este főtt tojást fogyasztottak. Ebédre itt is sóban-vízben bableves készült „egy szikra zsír nélkül". Többeknél tejjel gyúrt kalács követte. Sokan a laktató tejfeles halat ették. Az idősebb korosztály egyes tagjai még az utóbbi évtizedekben is nemcsak nagypénteken, de egész nagyböjtben távol tartották maguktól a húst. 

A reformátusok számára a vallás tanítása szerint nagypéntek a húsvétnál is jelesebb ünnep volt, mivel a megváltás már Jézus keresztre feszítésével megtörtént. A század elején ennek megfelelően különös buzgalommal ülték meg. Ezen a napon bőjtutek (régiesen butütek, bűtőtek), bűties ételeket fogyasztottak. A múlt hagyományait leghúebben követők, rendszerint az öregek, az első csillag feljöttéig nem ettek. A kevésbé szigorúak délig nem fogyasztottak semmit. Csákváron az idősebbek így regulázták meg a fiatalokat. 

 Az általános gyakorlatot a fehérvárcsurgóiak ekképp foglalták össze: „Tartottuk mink is, a reformátusok is bőtütek. De annyira nem tartottuk, hogy egyáltalán nem ettünk. Zsírosat nem ettünk, nem főztünk zsírral akkor." 

Egy másik vélekedés utalt a változó időkre:

 Jellemző példaként hivatkoztak egyik községben az 1930-as évekbeli református papra. Nagypénteken sonkát evett, mondván:

 Hús nélküli, sovány ételeken tengődtek e napon, melyek jelentős részben megegyeztek a katolikusokéval. Nagy szemű babot, öregbabot, főztek sós vízben vagy tejesbablevest készítettek. Voltak akik csak a babot főzték meg, mások tésztát is tettek bele. Iszkaszentgyörgyön a nagyszemű, barna héjú lóbabot nagypénteki babnak is nevezték. Területünkön a legtöbb háznál külön is főztek tésztát, amit túróval vagy mákkal szórtak meg. Igen népszerű eledel volt nagypénteken a gyümőcsleves, másképp aszalékleves vagy aszaltleves. A hozzávalót az előző év nyarán-őszén aszalták. A gyümölcsöt a kenyérsütés után a kemencébe tették vagy edényekben a tetőre, a napfényre rakták. Az aszatt meggyet, cseresnyét, szívat esetleg körtét vászonzacskóban, acskóban a padláson tárolták. Az aszalékot télen a gyerekek és a felnőttek nyersen, csemegeként egyaránt rágták, de nagypénteken levesnek főzték meg, kevés cukrot tettek hozzá. 

Magyaralmáson, Bodajkon lencselevest is ettek e napon. Általános volt, hogy a tejet és a tojást böjti eledelként ugyancsak fogyasztották, bár az utóbbit sokan inkább húsvétra hagyták vagy aprópénzt hozó haszna miatt a piacra tartogatták. Az 1930-as évekig Sárkeresztesen nagypéntekre málét készítettek. Már nagycsütörtökön megsütötték a kemencében. Kukoricaliszt és kevés daraliszt kellett hozzá, melyek keverékét vízzel forrázták le. Rövid ideig állni hagyták a fazékban, majd tepsziben megsütötték. Később kiszorította a fonyott diós-mákosrétes. Elmaradhatatlan és kedvelt nagypéntek délutáni csemege volt területünkön a pattogatott kukorica. 

Virágokat vittek, temetőket jártak

Nagypénteken a katolikus templomokban mindenütt megcsinálták a szentsirt: Jézus-szobrot fektettek le, környezetét szekfűvel, fehér jácinttal, újabban hortenziával díszítették. A templomokat egész nap nyitva tartották, hogy a sír látogatható legyen, s a hívek, főleg az asszonyok annál imádkozni tudjanak. 

Bodajkon e napon a templomból különösen nagy körmenet indult a kálváriára. Országunkban többfelé szokásban volt, hogy nagypénteken a református falvakban felkeresték a temetőbeli sírokat, meglátogatták a család halottait. Csákberényben az 1950-es évekig 5-10-20 fekete föstő (kékfestő) szoknyába öltözött asszony ment ki a temetőbe. A síroknál nagypénteki énekeket énekeltek, Jézus halála napján így emlékezve meg saját halottaikról. A nagyböjt, különösen a nagyhét időszakában csendes maradt a falu. 

Közösségi játékok a fiataloknak

A fiataloknak viszont nagyon hiányzott a felüdítő, jókedvre derítő együttes szórakozás. Ennek érdekében alakult ki Sárkeresztes, Moha, Fehérvárcsurgó református fiataljainál néhány, nagypéntektől kezdődő közösségi játék. Sárkeresztesen „nagypéntektű húsvétig vót ördögló". A szürüskertben vagy nagyobb térség közepén egy földbevert faoszlop közepébe a gurgó (henger) serpenyőjét tették. Ebbe jó erős rudat (pl. vendégoldalt) raktak, melynek két végén, a lelógó kötélre tett deszkán egy-egy gyerek foglalhatott helyet. A többiek hajtották, s az ördögló ment körbe, mint a ringlispíl. Egy fehérvárcsurgói visszaemlékezésből a századforduló idejének szórakozása bontakozik ki. 

Mohán a legények nemcsak ördöglovat, hanem szerencsekereket is állítottak fel. A földbe ugyancsak faducot vertek, rá kocsikereket tettek. A küllőkre lehetett felülni, azután jól meghajtották. Mind az ördöglónak, mind a szerencsekeréknek a szürükertben volt a helye. Sárkeresztesen a II. világháborúig a nagyobb lányok, esetleg legények nagypénteken sokat köteleztek. Ajáték résztvevői összekötötték a hosszú rudazókötelet, s kört alkotva maguk előtt fogták. Egy lány került középre, kinek célja az volt, hogy valakit megüssön, az a helyére kerüljön. A kör, a játékosok ennek megfelelően mozogtak, futottak, közben tartották, vitték a kötelet. Más játékok is népszerűek voltak. 

Forrás: GELENCSÉR JÓZSEF-LUKÁCS LÁSZLÓ: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében