A vízilabda élő legendája az olimpiai emlékműnél (videó)

– Mit szól Melocco Miklós alkotásához, hogy tetszik a mű?

– Nagyon. A televízióban láttam az átadásról készült tudósítást, és csodálkoztam magamban, hogy nem tudtam róla és így nem tudtam ott lenni az ünnepségen. Miklóst nagyon hosszú ideje jól ismerem, fantasztikus művésznek tartom. Szerintem ezúttal is gyönyörű lett, amit produkált.

– Úgy tudom, az 1952-es olimpia hősei közül többeket nagyon jól ismert. Milyen emlékeket mozdít meg a szívében, ha olvassa ezeket az aranybetűvel írt neveket az emlékművön?

– Igen, valóban, azt kell, hogy mondjam, minden játékoshoz személyes kapcsolat fűzött, vagy velük, vagy ellenük játszottam. Én a vízilabdáról tudok beszélni. Nagyon régen volt 1952, azonban a válogatott csapatból több játékost közelről ismertem. Gyarmati Dezsővel, Kárpáti Györggyel, Bolvári Antallal egy csapatban játszottam, Markovits Kálmán és Gyarmati Dezső a felnőtt, Szittya Károly az ifjúsági válogatottban volt edzőm. Jól ismertem Jeney Lászlót, a kapust és Lemhényi Dezsőt is, fent lakott a Várban: Butykót az uszodában legendás, ikonikus alaknak ismerték. Fantasztikus társaság volt, de természetesen ugyanezt az összes többi sportág vonatkozásában el lehet mondani. Azt hiszem, az 1952-es olimpia Helsinkiben egyszeri és megismételhetetlen dicsőséget hozott az országnak, amit csak nagyon nehezen lehetne túlszárnyalni.

– Ismét egy olimpiai évében vagyunk. Mit vár a párizsi ötkarikás játékoktól?

– Furcsa olimpia lesz. Azzal kezdem, jó lett volna, ha nálunk rendezik. Úgy gondolom, ha egyesek nem „figuráznak”, megkapjuk a rendezés jogát, hiszen az úgynevezett keleti blokk még nem rendezett olimpiát, kivéve a moszkvait, ami politikai döntés következménye volt 1980-ban. Egyébként pedig borzalmas időket élünk ezzel a terrorizmussal és a migránsokkal. Nagyon szurkolok mindenkinek, aki Párizsba megy, hogy békésen menjenek le az események és ne legyen semmi probléma. Nekem vannak rossz emlékeim, hiszen amikor én 1972-ben a müncheni olimpián játszottam, terrorcselekmény történt. (A müncheni olimpiai túszdráma során 1972. szeptember 5-én a Fekete szeptember elnevezésű palesztin terrorszervezet az izraeli csapat 11 sportolóját ejtette túszul. Két sportoló rögtön a túszejtéskor meghalt, majd a német hatóságok kudarcba fulladt kiszabadítási akciója közben a többi túsz is életét vesztette. Megöltek öt terroristát és halálosan megsebesült egy német rendőr is – a szerk.) Remélem, hogy Párizsban minden rendben lesz majd és szokás szerint őrült módon szurkolók minden magyar sportolónak.

– Most itt az emlékmű mellett ketten is állnak olyanok, akik ott voltak Münchenben, hiszen ön és Kű Lajos ezüstérmet nyert akkor. Lajos már elmesélte a FEOL-nak, miként élte át a terrortámadást.  Megkérdezhetem, ön mire emlékszik a történtekből?

– Mi éppen szemben laktunk az izraeli csapattal, ők egy alacsonyabb épületben voltak elszállásolva. Reggel a szörnyű hírre ébredtünk. Molnár Endrével, a válogatott kapusával felmentünk a saját épületünk tetejére, ami egy magasabb szalagépület volt, hogy fentről készítsünk fotót. Ugyanis nyitva maradt az ablak és be lehetett látni az izraeliek szállására. Egy álarcos, géppisztollyal felfegyverkezett alakot láttunk meg, akinek kalap volt a fején. Ez még mindig nagyon előttem van. Felülről kihajoltunk, hogy fényképet készítsünk, de a fegyveres hirtelen felnézett, és határozottan intett, hogy nincs fotó! Visszahúzódtunk. Borzalmas volt az egész, egy napra leállt az olimpia, a stadionban gyásznapot rendeztek és gyászmisét tartottak. Aztán utána mindenki azon tűnődött, hogy mi lesz? Folytatódik az olimpia, vagy sem? Az a döntés született, hogy folytatni kell a játékokat, mert ha az olimpia abbamarad, akkor nem tudni, a következőt egyáltalán megrendezik-e? De attól a naptól kezdve megszűnt az olimpia korábbi fantasztikus hangulata. Én különböző szerepkörökben hat olimpián vettem részt, és tapasztaltam, hogy össze sem lehetett hasonlítani az olimpiák légkörét azzal, ami akkor Münchenben eluralkodott, miután meghaltak az izraeli sportolók.  

– Nem csupán terrorfenyegetés létezik, ez egy háborús olimpia lesz. Keményen bírálták a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, mert nemzeti jelképek nélkül, de engedélyezte az orosz és fehérorosz sportolók indulását. Mit szól ahhoz, hogy ennyire átpolitizálódtak a játékok?

– Ezt mindig a vezetők csinálják. Nyugodtan merem mondani, a sportolók nem így gondolkodnak, a köreikben mindenki mindenkivel jóban van. Az pedig, hogy az orosz sportolókat nem engedték volna elindulni? Kérdezem én: hány amerikai sportolót tiltottak el az olimpiától, miközben az Egyesült Államok számolatlanul ment be más országokba? Soha egyetlen amerikai sportolót nem tiltottak el, de művészt, karmestert sem. Milliomosoknak sem foglalták le a jachtjait, ha nem amerikai kikötőben horgonyoztak. Coubertin báró versében így szól egy sor: „Béke vagy te, Sport!” Ide nem kellene behozni a politikát. Amikor az ókorban olimpiát rendeztek, a versenyek idejére leálltak a háborúk. Sajnos a vezetőkön múlik, és nem a sportolókon, hogy milyen viszonyok alakulnak ki az éppen soron következő ötkarikás játékok körül. Ráadásul éppen a francia elnök beszélt arról, hogy katonákat kellene küldeni Ukrajnába: hát azt hiszem, ez egyáltalán nem javít a helyzeten.  

– Szaúd-Arábiától Szerbiáig elég sok helyen dolgozott a világban: külföldi barátai miként vélekednek rólunk, arról a kiállásról, amivel úgy tűnik, egyedül maradtunk a béke és a keresztény Európa védelmében? 

– Én mindig a vízilabdában éltem, ott pedig mindenképpen jó hírünk van a világban, hiszen kilenc olimpiát nyertünk. A legsikeresebb labdajátékunk. Valóban elég sok országban edzősködtem, Szerbiában, Horvátországban, Angliában, Olaszországban, Szaúd-Arábiában, sőt, egy évig Ausztráliában is. Ott például azt mondták a magyarokról: ha látod, hogy egy magyar a huszadik emeletről kiugrik az ablakon, ugorj utána, mert üzlet van benne! Van ilyen hírünk is. Olyan szempontból mindenképpen becsülnek bennünket, hogy elismerik, van tartásunk. De sajnos a politikát nem lehet átlépni. Más országok is követnének minket, de ahol nem azonos értékrendű politikusok alakítják a kormányt, hanem koalíciós irányítás van, ott nem tudják meglépni azt, amit mi meg tudtunk Magyarországon. Én csak azt mondom, büszkének kell lennünk. Csak az igazság számít, nem pedig az, hogy többségben vagyunk-e a véleményünkkel Európában. Mert az igazság, az igazság. Az orosz-ukrán háborúban az amerikaiak nyakig benne vannak, de ne feledjük el, hogy 150 ezer magyar nemzettársunk él a határ túloldalán. Az Európai Unióban azért támadnak bennünket, mert nem szállítunk fegyvert Ukrajnába, és nem engedjük be a migránsokat. Jó volna a béke: ha a politikusokat elküldenék a csudába, nem lenne semmi baj.

– Kű Lajosnak itt Székesfehérváron további tervei vannak. Célja a hagyományőrzés: azt szeretné, hogy Helsinki hőseiről tanítsanak az iskolákban, és ha nem is teljes létszámban, de itt tegyenek esküt sportolóink, mielőtt az olimpiára indulnának. Azt is szeretné, hogy Helsinki dicsősége legyen Magyar Örökség-díjas és Hungarikum. Mit szól mindehhez?

– Nagyon tisztelem Lajost, amiért ennyire agilisan szívén viseli legkiválóbb sportolóink emlékének megőrzését. Jól ismerem őt, hiszen annak idején együtt voltunk katonák Egerben Varga Zolival, Géczivel, Fazekassal, Zámbóval, tehát elég régi a kapcsolatunk. Az egy sportszázad volt, gyorsított, három hónapos kiképzéssel minden sportágban válogatottakkal. Az előttünk lévő turnusban szolgált Albert és Bene, de csak két ilyen turnust szerveztek, aztán többet már nem. Visszatérve Lajosra: fantasztikus az agilitása. Sokszor hív, amikor a Szent István Bazilika altemplomában Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Grosics Gyula sírjánál megemlékezést tart – egyébként őket is személyesen ismertem. Tisztelem és becsülöm, hívására azért jöttem szívesen Székesfehérvárra, mert úgy gondolom, hogy amennyiben a jelenlétemmel segíteni tudom, legalább ilyen értelemben részese, közreműködője lehetek a munkájának és a törekvéseinek. Nagyon szurkolók azért, hogy sikerüljön megvalósítania az elképzeléseit és maximálisan, száz százalékig támogatom ebben.