Kiút a Versbánatból – Fehér Ágnes író, költő méltatása a zichyújfalui iskoláról

Ha számunkra természetes, hogy a gondoskodás körülvesz, meghallgatnak, figyelembe veszik a személyiségünket gyermekkorunktól kezdve, akkor nehéz belegondolnunk, hogy élnek olyan lelkek is körülöttünk, akik számára ez nem adatik meg. Könnyű ítélkezni azok felett, akik nem rendelkeznek magasabb iskolázottsággal, a műveltségről nem is beszélve. Vannak olyan vidékek, vagy olyan élethelyzetű családok, ahonnan nézve a puszta túlélés is eredmény. Kitörni szinte lehetetlen. Annyi az esélyük, mint vadvirágnak a vázában.

Amíg a hagyományos utakon járunk a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásában, nem várható áttörés. Új utakat akkor találhatunk, ha összejön a fenntartó, az iskola és a pedagógus hármasában a rugalmasságon alapuló és elfogadó, kölcsönös támogatással aládúcolt viszony. Egy tanár akkor tudja meglátni a különbséget a hiszti és a valós frusztráltság, az agresszió és a kikényszerített válasz, vagy a valós bánat és a kamasz világfájdalom között, ha úgy érzi, hogy belátása szerint cselekedhet. Kap annyi autonómiát az igazgatótól, az igazgató pedig a felettesétől, hogy nyugodtan, a következményektől nem tartva mer eltérni a sablonoktól, valóban egyedi megoldási stratégiát mer választani. Ehhez egy stabil tanári közösség kell, ahol nem a következő havi állásban maradás a tét. Továbbá kell egy olyan iskola is, ahol a tető nem készül ránk omlani - akár átvitt, akár szó szerinti értelemben. Van ilyen hely? Ahol a szeretet az alap és a feltételek is adottak, hogy ezt a szeretetet a gyermekek javára fordítsák? 

Nem tudom, mennyi ilyen hely van a mai Magyarországon, remélem több, mint amennyire tippelnék. Mindenesetre én nemrég a saját szememmel láttam egy ilyen megmentő-felkaroló-szeretve nevelő iskolát Zichyújfalun. Költőként vettem részt a Zichyújfalui Református Általános Iskola költészet napi rendezvényén és interaktív versközpontú irodalmi foglalkozást tartottam a 3-6. évfolyamnak, de a nagyobbak is vendégül láttak egy rögtönzött drámafoglalkozás keretében. A tanárokkal történt spontán beszélgetéseim és az igazgatónővel folytatott hosszabb lélegzetű eszmecserém meggyőztek arról, hogy a sok verset szavaló, könyvtári pecsétet gyűjtő iskolás egy olyan belülről jövő pozitív örvény terméke, mely a melegszívűséget ötvözi az őszinte tenni akarással. Itt úgy látszik, hogy a csoda elkezdődött. 

Mennyire lesz ez elég? A vadvirágok itt kertecskében nőnek ugyan a váza helyett, de lesz nekik elég árnyék és fény is, hogy kibontakozhassanak, önmaguk lehessenek, s mégis többek, mint sorsuk előre megírt forgatókönyve lenne? A válaszom az, hogy rajtunk múlik, akik ezt a cikket olvassák. Előítéleteket táplálunk, vagy befogadóak leszünk? Legyintünk, hogy van ilyen is, vagy merítünk belőle tanulságot, ihletet? Hagyjuk vajon a pedagógusainkat dolgozni, vagy elnézzük, ahogy a politika és annak oktatatásra szakosodott gépezete ledarálja őket a mindennapok fagaskerék-alkatrészi szintjére? A legjobb oktatáspolitika meglátásom szerint a minél szélesebb körű tanári autonómia. 

Az erős érvem pedig egy Lakatos Alex nevű gyermek által írt vers, melyet mély átéléssel szavalt Márk, akinek azt tanácsoltam, hogy a szív erejét a hangerő is kövesse. 

Lakatos Alex: Ágyam a társam

Hazatérve nem nyugodott a lelkem, rímekbe szedte az érzéseket:

Fehér Ágnes: Versbánatút

Tárul a szív,

bánata hív.

Kulcsa a vers,

stílusa nyers.

Örvénybe húz,

közönyt lenyúz.

Megfacsar lám.

Félre ne állj!

Maradnunk kell.

Hirdetni szent:

Ártatlant rejt

az Éj köde.

A cikk szerzője: Fehér Ágnes, író, költő, festőművész, pedagógus