Puskaporszag és zarándoklat

Évtizedekkel ezelőtt a gyalázkodásnak legalább léteztek a maga fizikai korlátai. Amikor egy-egy jegyzetem után valaki úgy érezte, nem mehet el szó – illetve írás – nélkül a véleményem mellett, először papírt és tollat kellett keresnie. Kihúzta a széket, leült és megfogalmazta a szidalmait, hol szellemesebb, gyakrabban végtelenül egyszerű és sértő formában. Politikai és világnézeti palettánkra jellemző, hogy negyven éve alapvetően változatlanul vállalt nemzeti, jobboldali nézőpontom szülte publicisztikáim hatására voltam én már homoszexuális (nem ezekkel a szavakkal), izraelita (nem ezekkel a szavakkal), fasiszta (ezekkel a szavakkal), és még egy rakás olyan jelzőt aggattak rám, amelyek helyenként egymásnak éppen az ellentétjei. Képtelen voltam követni. Eleinte eltettem a hol aláírt, többnyire azonban névtelen leveleket. Fiatal újságíróként úgy éreztem, még előttem áll az élet és a pályafutásom nagy része, volt türelmem tisztelni azokat, akik a pokolba kívántak. Később azonban, ahogyan telt az idő, ezek az irományok már a fonott archívumban végezték: így neveztük a szerkesztőségben a szemetes kosarat.  

Ma már annyira más a világ, hogy mindez a múlt ködébe vész és nosztalgikus hangulatra indít. A közösségi médiában egyre aljasabb beszédmodor az uralkodó, az egekbe csap a zsigeri, primitív indulat. Bizony ez az a kavargó szennyvíz, amely olyan emberi hulladékokat dob a cselekvés felszínére, mint amilyen például a szlovák miniszterelnököt megsebesítő merénylő – nem lehet a történteken csodálkozni. Csurka István látnoki gondolatai ma már sorra beigazolódnak: ő volt az, aki a rendszerváltás környékén arra figyelmeztette és emlékeztette a magyarságot, hogy a kommunista gyökerű, istentagadó baloldal természetes viselkedése, hogy időről időre ráront a saját nemzetére. A történelem erre tálcán nyújtja a bizonyítékokat, hiszen megtették ezt a Lenin-fiúk, az ávósok, a pufajkások és Gyurcsány rendőrei, mint ahogyan megteszik ezt szinte naponta ma is azok, akik azt hazudják, ők ezzel lesznek igazi európaiak. Ez az a társaság, amelyiket megint úgy seper össze a nyugati pénz, mint szemetet egy hirtelen feltámadó szélroham, és amelynek az államférfivá emelkedett Orbánnal szembeni tehetetlen düh és gyűlölet a legerősebb fundamentuma. Nem kell azon csodálkozni, hogy a szomszédunkban történtek után ellepték a baloldal híveinek közösségi oldalait a magyar miniszterelnök kívánatos halálára utaló megjegyzések. A primitív embereknek ennyire futja: ezek – bár nyilván ennek nincsenek tudatában – így rontanak rá a saját nemzetükre.  

Borzasztó ez, elszorul a szíve annak, aki belegondol, ha megtapasztalja. A morális sivatagban friss vízként üdítette fel a lelket a csíksomlyói szentmisén összegyűlt hatalmas tömeg, a többszázezer zarándok látványa, hiszen még a Hármashalom-oltár mögötti területen is ezrével gyülekeztek, és talán soha nem láttak ennyi embert azok a dombok. Csíksomlyó nemzeti kegyhely, az ott celebrált katolikus mise határokon átívelő, közös nemzeti ünneppé vált. Az örök optimisták azt mondhatják, annak a jelképe, hogy sokkal több az, ami összeköt minket, mint ami szétválaszt. Van ennek az összetartozásnak egy lelkekben lebegő jele: a Miatyánk kezdetű keresztény ima. Amit katolikus és protestáns hívő egyaránt magáénak tud, és amit elmormolnak a temetőben állva még azok is, akik vallás, Isten nélkül élnek, de szívük mélyén még nem adták fel a reményt, hogy lehetne másként is. Ezért hallhatjuk gyakran a pap és lelkipásztor nélküli búcsúztatókon.

Veszélyes időket élünk, válságok váltják egymást és csípős puskaporszag terjed a levegőben. Olyanok vagyunk mi békére vágyó magyarok most az európai népek sorában, mint amilyen a Miatyánk a többi ima között. Mindannyiunk – és talán az egész világ – érdekében remélem, hogy a Csíksomlyón elrebegett sok fohász meghallgatásra talált a Mi Atyánknál odafent. Június kilencedikén kiderül.