Szinte gyerekek, akik túlélték, mások belehaltak

Kilenc évvel ezelőtt, 2015. február 28-án Simek István három idős férfival találkozott. Ma már egyikük sem él. Ő szervezte meg a beszélgetést Bakonycsernyén, mert meg akarta hallgatni azok emlékeit, akik annak idején nagyon fiatalon, szinte még gyerekfejjel az édesapjával együtt ették a hadifoglyok kenyerét. Képzeletben ismét bejárták az egykori megpróbáltatások útját. A történet 1945-ben kezdődött, 79 évvel ezelőtt, amikor a csernyei fiatalokat megforgatta rettenetes szájában a háború, ám az ő Istenük velük volt és gondot viselt rájuk. Hazahozta őket a Bakony előterébe, a szülőföldre.

Simek István fáradhatatlan helytörténész, kutató. Elmondta, azért kereste meg a három idős férfit, hogy példájuk arra figyelmeztessen, soha többé ne vigyenek el a háborúba gyerekembereket. (Furcsa ezt most tőle hallani, amikor a híradásokban egyre másra látni, ahogyan Kárpátalján, Ukrajnában összefogdossák azokat, akik nem akarnak a csupán néhány órás frontszolgálatba belehalni.) Bakonycsernyén sokáig nem ismerték ezt a megpróbáltatást, vagy ha igen, nem beszéltek róla. Pedig az ő sorsuk éppen annyira hozzátartozik a település múltjához, mint kabáthoz a gomb – mondta Simek István, amikor a székesfehérvári Szentlélek katonatemető bejáratánál találkoztunk. Én tudósítás céljából érkeztem a sírkerthez, ő azért, hogy a német hadisírgondozókkal beszéljen. Ugyanis van még egy története…

De ne rohanjunk előre, gondolatban térjünk még vissza Bakonycserjére, idézzük fel 1945. február 27-ét, azt a napot, amikor a kisbíró kidobolta, hogy másnap reggel minden 14. életévét betöltött fiú jelentkezzen a községháza előtt egy kisebb hátizsákkal, két-három napi élelemmel. Lovas kocsikra kapaszkodtak az ifjak és a zirci vasútállomásra vitték őket, Csernyéről ötven-hatvan tinédzsert. Késő délután indult el a szerelvény Győr felé, rajta volt Simek István édesapja is. Pápánál újabb leventék csatlakoztak hozzájuk. Győr térségében átéltek egy légitámadást, de szerencséjük volt, mert nem a vonatot támadták a repülőgépek, hanem a várost. Győr után Bécs, majd Prága következett, aztán úgy döntöttek a németek – mert ők irányítottak akkor már mindent –, hogy Dortmundig viszik a magyar fiatalokat. Március 12-én értek oda.

Három napig a vagonokban maradtak, mert olyan intenzitással bombázták a várost, hogy ott már nem tudtak velük mit kezdeni. A leventéket az oltáshoz vezényelték, de minden égett, lehetetlen volt bármit is tenni. A fiatalokban megszólalt az életösztön, és korukhoz képest nagy bölcsességgel döntöttek: nem akartak ágyútöltelékek, golyófogók lenni az elveszített világháború végórájában. Szétváltak és útnak indultak. A többségük keleti irányba, kevesebben északnak, mások nyugat, Franciaország felé menekültek. Az a három férfi, akikkel Simek István hetven év után, 2015-ben találkozott, azok között volt, akik északnak mentek. A kelet felé menekülők március 29-én érkeztek meg a németországi Gesekébe, amerikai fogságba kerültek. Még mindig polgári ruhában, éhesen felsorakoztak az udvaron, remegett kezük-lábuk, amikor megszólalt egy amerikai katona magyarul: „Fiúk, ti melyik részéről jöttetek Magyarországnak?”

Egy iskolaépületben tartották őket. Talán annak az amerikás magyarnak köszönhetően elég jó ellátást kaptak, meleg ételt vittek nekik a konyháról. Cserkészcsapatot alakítottak, cserkész szabályok szerint élték az életüket. Énekkart szerveztek és eljártak a környező településekre fellépni. Többnyire tizenöt-tizenhat éves koruk ellenére hivatalosan mindannyiukat hadifoglyoknak nyilvánították. A táborparancsnok még iskolába is járatta a csapatot: egy tartalékos magyar tiszt, egykori tanár viselte a gondjukat.

Az északra menekült csapat a dániai Frederikshavenig jutott, ott érte őket a háború vége. Őket is egy tartalékos tiszt tartotta együtt. Amikor lehetett hazajönni, a dán kormánytól mindenki kapott némi pénzt, és Hamburg felé indultak el. Angol fogolytáborba kerültek, 20 ezer másik hadifogoly közé. Aztán eljött 1946 tavasza: Passauból két-három hetente indult vonat Magyarország felé, mindenkinek az volt az álma, hogy arra feljuthasson. Csoportokra szakadva jutottak haza. Az egyik társaság Komáromon át egészen Zircig jutott a szerelvénnyel, onnan aztán a fiúk hazagyalogoltak. Majdnem megjárták, mert amikor a vonat elérte Bécsnél a szovjet zónát, a vörösök vitték volna az ifjakat egyenesen Szibériába. Az angolok azonban végül – ritka gesztus volt ez tőlük – Kaposvárig kísérték a csoportot.

Így, vagy hasonló módon jutottak haza mindannyian. Illetve majdnem mindannyian, javít ki Simek István a Szentlélek-temető kerítésénél: az egyik fiú összebarátkozott az amerikaiakkal, elment velük az Egyesült Államokba és végül a koreai háborúban kötött ki.

Simek úr már csak az édesapja miatt is kutatta a sorsukat, az eltelt évek során rengeteg adatot, dokumentumot, személyes emléket gyűjtött össze. Aztán a hazaérkezés 70. évfordulóján, 2016-ban megemlékezést szervezett, úgy, hogy nem csak a Németországot megjárt fiatal fiúk sorsát idézték fel a még élők társaságában, de a második világháború valamennyi bakonycsernyei hőse és áldozata előtt tisztelegtek. Emléktáblát is avattak ezzel a szöveggel: „A régi zirci járás területéről 1945. február 28-án több száz 14-16 éves fiút (leventét) gyűjtöttek össze az akkori hatóságok. Célja katonai kiképzés volt, hogy utána bevethessék őket a II. világháborús harcokban. A zirci vasútállomáson vagonokba rakták őket, majd német fegyveres katonai kísérettel indították Pápa felé a szerelvényt. Győr, Bécs, Prága, Dortmund volt az útvonal, ezt 12 nap alatt tették meg. Megérkezésük után 3 nappal hatalmas bombázás érte a várost. A vonat utasai közül három különböző csapatban menekültek a kegyetlen légitámadás elől: Franciaország felé nyugatra, Dánia felé északra és Dortmundtól keleti irányba. Folyamatos légitámadások között, nagyon sokat éhezve, szenvedve kerültek angol és amerikai fogságba. Csodálatos módon mindannyian sebesülés nélkül élték át ezt a kegyetlen időszakot. Tizennégy hónapig voltak távol szeretteiktől. Tisztelettel emlékezünk a nyugatra elvitt leventékre és a Szovjetunióba elhurcoltakra. Fejet hajtva emlékezünk a régi zirci járás összes katona és polgári áldozatára. Emléküket őrizzük. A hálás utókor nevében állíttatta a Hegyi Imre Emlékpark Alapítvány és a Hegyi Imre Baráti Kör.”    

Simek István mindezt ott, a székesfehérvári Szentlélek-katonatemető kerítésénél beszélte el, majd elárulta azt is, miért akar találkozni a német hadisírgondozókkal. Bakonycsernye környékén is rengeteg német katona meghalt a második világháború során. Az egykori vízimalom udvarán például a szovjetek tizenhat fiatal német utászt lőttek agyon abból a Hitlerjugend műszaki alakulatból, amely ott állomásozott és próbált volna nyugat felé visszavonulni. A helyiek sokáig gondozták a sírjaikat, aztán a német hadisírgondozók elvitették a földi maradványokat közös temetőbe: talán éppen Székesfehérvárra. Simek István azonban arról is tudni vél, hogy ugyanannak az alakulatnak más egységeit lerohanták a Gaja-patak mellett és szörnyű mészárlást rendeztek a támadók. Az idős helyiek míg éltek úgy emlékeztek, a harcok után hetvenhét német holttestet szedtek össze, de azt már nem tudni, hová temették el őket. Simek István azt gyanítja, egy akkori erdőszél lehet a tömegsírjuk helye. Erről egyszer – hat éve – már írt a budapesti német nagykövetségnek, de nem történt semmi. Ezért minap felvette a kapcsolatot a Szebenyi István vezette Had- és Kultúrtörténeti Egyesülettel, hátha velük megtalálja a fiatal németek földi maradványait – ha ott vannak, ahol sejti őket.

Ha így lesz, arról biztosan beszámolunk majd. Addig is Szent Ágoston szavaival emlékezzünk rájuk: „Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más. A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül… Csak mert a szemed nem lát… Nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.”