Trianon legyen pecsét és bélyeg minden magyar szívben

A falu közösségének képviselői előtt Szabó Márk református lelkipásztor először egy olyan keserű hangulatú zsoltárt olvasott fel, amely jól ráfelelt a magyar sorsra.

„Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. A fűzfákra akasztottuk ott hárfáinkat. Mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket: Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből! Hogyan énekelhetnénk éneket az Úrról idegen földön? Ha megfeledkezem rólad Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!” 

– Ez a nap, ez a zsoltár Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken, Őrvidéken, a Mura vidékén még fájóbb, mert feljajdulnak ott: hogyan énekelhetnének öröméneket, amikor a saját földjükön, de mégis idegen földön vannak? – tette fel a kérdést a lelkész. – Száznégy évvel ezelőtt az ország több részre szakadt. Pál apostol azt mondja az egyik levelében: mi olyanok vagyunk, mint egy test, és minden testnek vannak tagjai. Ilyen a magyar, a magyarság, a magyar test, a magyar szív. Egy test vagyunk, s annak vannak tagjai. Valaki úgy fogalmazta meg egyszer, hogy egy közösség attól közösség, hogyha valakinek fáj valami, akkor a másiknak az éppen úgy fáj. Ha valakinek öröme van, éppúgy öröme van a másiknak. Ha az ujjamba szálka megy, vagy belerúgok egy kőbe, térdre esek, azt az egész testem megérzi. Az egész testemnek fáj – ezt jelenti Trianon. Azt, hogy fáj itt Pákozdon, ami fáj az erdélyi testvéreknek, ami fáj a Délvidéken, a Felvidéken. Mert egy test vagyunk.

Szabó Márk hangsúlyozta: ha elfeledkeznénk arról, hogy egyek vagyunk és összetartozunk, hogy „egy vérből valók vagyunk”, akkor legyen rajtunk a zsoltáros átka. A nyelvünk tapadjon az ínyünkhöz, bénuljon meg a kezünk, mint sem elfelejtenénk, kik és mik vagyunk.

– A Szentírásban az egyik legnagyobb bűn, amikor amnéziások leszünk. Amikor megszokjuk, amikor asszimilálódunk, amikor az emlékezet homályába temetkezik a régi dátum. Poros, Trianon-szagú, tankönyv illatú érzés lesz, amely nem vált ki belőlünk libabőrt, szomorúságot, gyászt és főhajtást, mert megszoktuk. Trianon gyásznapja nem csak egy nap, hanem egy érzés. Egy olyan érzés, amit egyetlen magyar embernek sem szabad megszoknia. Egy olyan nap, amely arra kényszerít minden magyart a kéklő Adriától a havas Kárpátokig, hogy fejet hajtson. Legyen ott a szívben pecsétül és bélyegül, hogy mi történt a nemzetünkkel!

A lelkipásztor ezután a pákozdi hadi emlékműről beszélt, az ott lévő névsorból egy nevet emelt ki: Törzsök. E névben benne van, hogy ők egy törzs tagjai.

– Most is itt vannak, talán itt laknak köztünk, ahogyan a magyar testnek a tagjai ott laknak Kárpátalján, ahol most háború dúl, Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Őrvidéken. A pákozdi református templom szószékét egy kendő borítja, amire ez van írva: Körösfő. Körösfő Pákozd egyik testvértelepülése. Minden vasárnap, amikor én ott Isten és a gyülekezet előtt leteszem a Bibliámat a körösfői terítő mellé, eszembe jut: lehet, hogy vannak határok, ideig-óráig. De ha ezeket a határokat nem tudjuk a szívünkben és a fejünkben eltörölni, akkor tovább élnek majd és magasodnak. Hajtsuk meg a fejünket és gondoljunk az összetartozásra, egymásra és imádkozzunk azokért a testvéreinkért, akik a jelenlegi határokon innen és azokon túl élnek.   

A Pákozdi Népdalkör éneke után a résztvevők – közöttük Kardos Ádám polgármester és Pikó Zoltán alpolgármester – megkoszorúzták az összetartozás emlékművét, majd a diktátum aláírásának időpontjában megszólalt a harang.