A történelem benyújtja a számlát?

Kinyitva a laptopom, és miközben dolgozom, a háttérben a televízióból egy film képei peregnek. Megszoktam ezt, mert nem túlzottan viszi félre a figyelmem, mégis a társaság illúzióját kelti: azt, hogy nem vagyok egyedül a betűbillentyűkkel, amelyekkel – most már bizonyosnak látszik –, az egész életemet eltöltöm. Aztán egy idő után mégis a megszokottnál jobban kezdem követni az eseményt, mert kíváncsi leszek. Lementem aktuális írásom ott, ahol éppen tartok, és beütök néhány kulcsszót a keresőbe. Így nézek utána a filmbeli történet valóságos hátterének, amelyből Hollywood több, de inkább kevesebb sikerrel megpróbált illúziót gyártani.

Időben valamikor az ezernyolcszázas években, térben pedig Nyugat-Afrikában járunk, ahol az egymás ellen harcoló őslakos népeket az európaiak – ebben az esetben elsősorban a franciák – sikerrel igyekeznek egymás ellen kijátszani. A megújuló törzsi háborúk során feltűnik, majd komoly haderővé szerveződik egy női hadsereg: amolyan afrikai, fekete amazonok ők, akik tökélyre fejlesztik mindazt, amit bozótvágó késsel, íjjal, tőrrel és dárdával el lehet sajátítani a csatatéren. Az ölés bajnokai lesznek.

A valóságban ezeket a harcosokat a hosszú és kemény kiképzést követően úgy avatták fel, hogy le kellett gyilkolniuk egy összekötözött, letérdeltetett, kiszolgáltatott foglyot azért, hogy ne remegjen meg túlságosan a kezük, ha ugyanezt ütközetben kell megtenniük. Az ilyesmi persze összetörné az amerikai filmes sablonok „vannak a jók, és vannak a rosszak” illúziójának porcelán elefántját, ezért a stáb megmaradt egy sokkal emészthetőbb beavatási szertartás bemutatásánál: lényegében csak végigfuttatják a szereplőket egy akadálypályán, amelynek a végén szalmabábuk feje hullik a földbe. Vért nem látunk, lehet tovább ropogtatni a pattogatott kukoricát, nyugodtan kortyolhat mindenki a cukor- és mindenmentes üdítőből. Ma már azon sem lepődhetünk meg, amikor a törzsfőnök – a nép királya – mellett feltűnik az egyik tanácsadó, egy főember, akiről ordít, hogy férfi létére nem a lányokat szereti. Manapság ez lett Hollywoodban az alapvetés: ha egy filmben nincs LMBTQ-szereplő, a készítőkre rávetülhet a vétkes konzervativizmus, sőt, esetleg a hazaszeretet, a hagyománytisztelet árnyéka. Az pedig a neomarxista liberalizmus korában nagyobb bűn, mint embert ölni.  

Azonban ha valaki gondolkodik, több minden szöget üthet a fejébe, még egy ilyen, történelmi hűséggel csak helyenként vádolható filmes alkotás láttán is. Például az, hogy nyilvánvalóan a rabszolgakereskedők hajónként csak néhányan vannak. Miként történhet meg, hogy mégis zavartalanul tudják gyakorolni mesterségüket és ezrével hajózzák át Amerikába az eleven árut? Hát úgy, hogy nem szabad embereket fogdosnak össze, hanem megveszik az egymást leigázó törzsektől a foglyaikat: azaz lényegében saját fajtáját adta el a fehéreknek az éppen győztes nép büszke királya. Ez természetesen csak árnyalja, és nem menti a történelmi bűnt, amelyben Nyugat-Európa egykori gyarmattartó országainak és az Egyesült Államoknak kellene osztozniuk: békén hagyva például minket, akiknek ehhez az üzlethez nem volt semmi közünk. Mégis mi lettünk a nácik, amiért nem térdepeltünk le a labdarúgó mérkőzések előtt, és persze ennek is a „zorbán” volt az oka.      

Az a nyugat-afrikai nép, amelynek viszontagságairól és női harcosairól a film szól, a többi hasonló törzzsel és nemzetséggel együtt végül áldozatul esett a francia hadsereg és az idegenlégió haditechnikai fölényének, azaz a gyorstüzelő lőfegyvereknek, amelyekkel szemben már kevésnek bizonyult az elszántság és a halálra szánt vakmerőség. Következett a térség ásványkincseinek kizsákmányolása, amely állítólag a mai napig tart, csak már átláthatatlan módon megtrükközték a folyamatot. Én legalábbis nem értem. De azt igen, hogy az egykori gyarmatosítás európai következményei látványosak – például elég volt nézni a francia labdarúgó válogatottat az Európa-bajnokságon, látni, ahogyan a gallkakast viselő többség, az afrikai származású focisták éneklik annak az országnak a Himnuszát, amely korábban leigázta, kisemmizte az őseiket. Persze értem, nem túlságosan érdekli ez éppen azt, aki ma milliomosra keresi magát a focipályán. De nem mindegyik francia állampolgárságú afrikai gazdagodott meg. A nagy többség gettókban él és időnként gyújtogat Párizsban, Marseille-ben vagy más nagyvárosban – elégedetlen és dühös.

A filmnek vége, átkapcsolok egy hírcsatornára: egy-két perc múlva egy teljesen naprakész franciaországi tudósítás következik. Arról számol be a hírolvasó, hogy hatalmas erőkkel készülődnek a rendfenntartó erők a párizsi olimpiára, már elkezdték a lezárásokat, a Szajna partjának bizonyos részeire már most sem lehet anélkül eljutni, hogy ne igazoltatnák az embert. De nincs elég francia rendőr és katona, több tucat más országból is érkeznek megerősíteni a védelmet. Lefordítva: ostromállapotot hirdettek Párizsban és nyilván visszafojtott lélegzettel számolják majd a napokat és minden este hálát adnak az égnek, ha nem történik merénylet, és nem hal meg senki. Azt mondhatnánk, a gyarmatosítás korszaka után visszanyal a fagyi, ha nem lenne az egész nagyon szomorú és riasztó. A történelem kereke ugyanis fordult egyet és kizökkent korábbi kerékvágásából, Európa szekere bizonytalanul billeg a múlt és a jövő között: most valami egészen más következik, mint amiről az amerikai filmek szólnak, valami olyasmi, aminek még messze nem látjuk a végét.