Mit üzen, és mire figyelmeztet a franciaországi választás? (Jegyzet)

Kaposi László a székesfehérvári Maroshegyen született 1929-ben, ott élt a szüleivel és három testvérével. A család Trianon után, Horvátországból került Fehérvárra, édesapja vasúti altisztként dolgozott, édesanyja a háztartást vezette. A négy polgárit a gróf Klebelsberg Kuno iskolában, a mai Rákóczi Ferenc oktatási intézményben végezte el. Az épületből 1943-ban hadikórház lett, akkor költöztek át a cisztercibe, ott végzett 1944-ben. Már keményen dúlt a háború, előre vetítette az árnyékát a pusztulás. A fiatal László repülőiskolába került, és ahogy jöttek előre a szovjetek, úgy húzódtak folyamatosan Németország felé, egészen Regensburgig.  

Mindezt Székesfehérváron mesélte el nekem, ott ültünk egy padon a lakásához közel, a József Attila utca elején.

„Lehetett jelentkezni Graz védelmére: jópáran úgy gondolták, vállalják a harcot, majd fogságba esnek, így előbb jutnak haza. Rossz döntésnek bizonyult, mert sokan meghaltak, mások szovjet fogságba estek: a barátom 1949-ig szenvedett utána a Gulágon. Minket, többieket a regensburgi kaszárnyában vett át a német parancsnokság, utászkiképzést kaptunk hidak felrobbantására és aknamezők telepítésére. Egy nap előőrsben voltunk, távcsővel figyeltem az amerikaiakat, ahogy közeledtek a páncélosaikkal. Éjjel rohamcsónakkal keltünk át a Dunán, de az egyik oldalról a németek, a másikról az amerikaiak lőttek, pokoli tűzpárbaj alakult ki. Végül amerikaiakba futottunk, így kerültem fogságba.”

A fiatal, még csaknem gyerek Kaposi Lászlót megforgatta a szájában a történelem, majd a franciák elé köpte. Németország déli része ugyanis francia megszállási övezet lett, ahol hadifogság várt rá.

„Most már tudom, miért vittek olyan gyorsan hátra minket: úgy gondolták, nekik harcoló katona kell. Egy szem krumpli, egy kis kenyér, ennyi volt a napi étel. Annyira lefogytunk, hogy naponta vitték el a halottakat, százszámra hevertek mindenfelé, mint a hasábfák. A szabad ég alatt voltunk nyolcvanezren  egy országút melletti táborban. Amikor a franciák éjjel az ivászatból mentek hazafelé, a páncélosok lövegtornyát néha a tábor felé fordították, és felénk eresztettek egy-egy sorozatot. Minden ilyen alkalommal nyolcan-tízen haltak meg. A hangszórók azt harsogták, hogy lehet jelentkezni az idegenlégióba. Annyira legyengültem, hogy amikor felálltam, minden elsötétült előttem, a barátom már félrebeszélt. Azt mondtam, ha kibírtuk a háborút, már ne haljunk éhen, inkább menjünk. A franciák tudták, katonák voltunk, minket már csak a klímára kell kiképezni: 1945. július 18-a volt, még nem dobták le az atombombát, tartott a háború, kellett a légiós. Vagonokba raktak és Párizsba vittek minket. Névsorolvasás után lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek, majd szerződést kötöttek, amely öt évre szólt. Az orvos-százados magyar volt: ruhátlanul mentünk eléje, s megdöbbent, amikor meglátott, mert 171 centiméter magas és 31 kiló voltam. Hol bánnak így az emberekkel?, kérdezte a doktor. Elmondtuk, hogy a francia hadifogságban. Volt, aki kibírta, volt aki nem, akadt, aki menet közben halt meg, a lemaradókat pedig agyonlőtték. Toulonba mentünk, onnan hajóztunk át Oránba, és érkeztünk  meg Siddi bel Abbes-be.”

Az idegenlégió egyáltalán nem olyan volt, mint ahogyan azt Rejtő Jenő kedélyesen jellemezte egyébként remek kalandregényeiben.  

„Ahány náció, annyiféle módon meneteltünk, ezért a vezényszavakkal kezdték, majd fizikai felkészítés következett. A város határában már a sivatag kezdődött, ott meneteltünk napokig. Többségünk a háborúból menekült oda, a katonás rendet magunkkal vittük. A németek fegyelmezetten viselkedtek, az olaszok kiabáltak, a románokat nem szerették ott se, de akadtak hollandok, norvégok, a szakaszparancsnokom egy lengyel törzsőrmester, a századparancsnokom egy magyar hadnagy volt, aki még 1919-ben jelentkezett a légióba. A rajparancsnokom a guayanai fegyenctelepről került közénk. Mint félig még gyerek, fel sem fogtam, mekkora őrültség volt jelentkeznem.”

Ültünk a padon és csak embertelenség jutott az eszébe. Az, amit 16 évesen kellett átélnie. Amikor az akkori életkorát említette, nem hittem a fülemnek. Még most, sok évvel később sem hiszek igazán.  

„A fogdásokat naponta háromszor megverték, és semmi sem számított. Az induló is arról szólt, hogy vonulni kell vagy megdögleni. Többnyire Algériában voltunk, de néha lementünk a teveúton egészen Csádig. Nappal ötven, éjszaka mínusz két fok volt, sokan az öngyilkosságot választották, pusztított a malária. Amikor összeállították a menetszázadokat, amelyek indultak Indokínába, leszerelték azokat, akik még nem töltötték be a tizenhetet. Én csak tizenhat voltam, ezért fogolyként visszakerültem Franciaországba, Normandiába. Az Atlanti Falnál szedették velünk az aknákat. Öreg légiósok őriztek minket, éjszakára nem zárták ránk az ajtót, csak megmutatták, mennyire tudnak lőni. Nagyon tudtak. Aki ezt túlélte, azt a végén elengedték, én Svájcon keresztül jöttem haza. Senki sem tudja, mert senki sem számolta, hány ezer magyar halt meg azok közül, akiket elvittek Indokínába.”  

A franciák kegyetlensége után következtek a magyar kommunisták. BosszúbóI, mert nyugatról érkezett, ismét besorozták katonának. De az nem volt igazi katonaság.  

„Recsken velünk építtették fel a politikai foglyok barakkjait. Aztán azt a követ, amit a szerencsétlenek kitermeltek a külszíni fejtésen, mi raktuk bele az útba. Ott találkoztam Kéri Kálmánnal és Tabódy Istvánnal, akit még Fehérvárról ismertem. A szüleim azt se tudták, hol vagyok, mert levelet sem írhattunk. Megbélyegzett emberré váltam egész életemre, csak nagyon nehezen jutottam később munkához, pedig csak annyi bűnöm volt, hogy katonáskodtam és fogságba estem. Amikor 1953-ban meghalt Sztálin, megmondták, hogy örökre felejtsük el hol voltunk, mert ha beszélünk, bajunk lesz, és velünk nem kell elszámolni.”

Amikor Kaposi László szavait idéztem fel az emlékezetemben, egy másik idős interjúalanyom, a lovasberényi Papp Lajos is eszembe jutott, aki 3765 napot töltött Magadánban, egy szénbányában, olyan hidegben, hogy felesleges volt aládúcolni a járatokat. Harminckilósan, többnyire fókazsíron élve, rabszolgamunkával töltötte az éveket. Hazajutott, de amikor beszélgettünk, azt mondta, megy össze a teste, és egyre kisebb lesz a Szovjetunióban átélt megpróbáltatásoktól. Aztán meghalt, eltűnt egészen.     

Amikor véget ért a második világháború és elhallgattak a fegyverek, lezárult egy szenvedésekkel, tragédiákkal terhelt időszak. A győztes hatalmak örömmámorban ünnepelték győzelmüket, felosztották maguk között a romokban heverő Európát és a leigázott vesztesek kegyetlen, embertelen megbüntetésére készültek. Hazánkra is rászakadt a több évtizedes megszállás és megaláztatás, egy internacionalizmusba csomagolt hazug szocializmus, amikor nem volt szabad a hősi halottakra és a megbecstelenített civil áldozatok százezreire nyilvánosan emlékezni, nekik emléket állítani. De aztán megtört a hallgatás, és el lehetett mondani, mit tettek velünk a kommunisták. Megjelent egy könyv is – egyébként francia történészek kutatásait összegezve –, amely világviszonylatban legalább 150 millióra becsülte a kommunista rendszerek által meggyilkoltak számát. Ez holokausztot felülmúló adat, a népirtások csúcsa, amelyről a művelt nyugat a mai napig nem hajlandó tudomást venni. Hiába tett egyenlőségjelet a történelem a két szörnyű eszme, a fasizmus és a kommunizmus közé, ezt a nyugat-európai közvélemény, a média és a szellemi „elit” a mai napig nem hajlandó elismerni, a helyén kezelni. Hiszen ha megtenné, együtt kellene élnie a ténnyel, hogy a 150 millió halott jó részét a „nagy demokráciák” asszisztálásával, azokkal katonai és politikai szövetségben küldték a másvilágra.  

Ennek a torz, bűnös szemléletnek a vasárnapi franciaországi nemzetgyűlési választásokon láttuk újabb megdöbbentő eredményét és bizonyítékát.    

 „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. (...) Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

Kíváncsi lennék, ezeket a sorokat vajon hány franciaországi vagy németországi globalista lapban lehet ma idézni? Pedig egy Nobel-díjas, Alekszandr Szolzsenyicin írta. Lehet, tévedek, lehet, hogy Franciaország és Németország mégsem ilyen. De ma ilyennek látszik. Mutogatja a magát baloldalinak hirdető francia kommunista tüntető a táblát a No pasaran! (Nem törnek át!) felirattal a vasárnapi választások éjszakáján. A spanyol köztársaságiak jelszava volt a polgárháborúban. A félművelt európai világpolgár pedig azt hiszi, náluk az igazság, de én álltam az andalúziai Ronda hídján, a szakadék fölött: onnan lökdösték le a haladás nevében a halálba a nemzeti-keresztény oldal fogságba esett katonáit. Lenéztem és láttam a mélységet.

Nyilvánvalóan nem lehet elvárni egyetlen Afrikából betelepült focistától sem, hogy ismerje Szolzsenyicin életművét. A francia indulót persze tudja, azt el is tátogja-énekli a soron következő mérkőzés előtt, de arról, hogy az a tagadhatatlanul fülbemászó dallam mennyi terror és szenvedés nyitánya és kísérőzenéje volt a maga korában és az elmúlt évszázadokban szerte a világon Franciaországtól Algérián át Indokínáig, nem sokat hallott. Nem is érdekli. De azért beszólt a választások előtt, sikerrel igyekezvén befolyásolni annak eredményét egy jövevény kultúra nevében, amelynek jelenlegi, egyre inkább uralkodóvá váló helyzetét éppen az idegenlégió jelképezte gyarmati politika idézte elő. Mint ahogyan megpróbált befolyásával élni a német külügyminiszter is, egy olyan nagyhatalom politikusa, amelynek fiai mindkét szörnyű diktatúrából – a fasizmusból és a kommunizmusból is – ki tudták hozni a lehetőségeik szerinti legrosszabbat. Most éppen a genderrel, a szélsőséges liberalizmussal próbálkoznak, és jól csinálják. Mindenki összefogott a hagyományos, konzervatív értékrend, a normalitás Európája  ellen, így szenvedett ismét – talán csak átmenetileg – vereséget a francia nemzeti érdek a nemzetközi globalizmus csataterén.

Gyerekkorom egy részét Tapolcán töltöttem, a város közepén lévő tó mellett, az egyik házban. Batsányi János költő szülőházától nem messze csavarogtunk, éltük meg azt, amit a hetvenes évek Magyarországából ki lehetett hozni a nyárból. (Egyébként sokat ki lehetett, mert közel volt a Balaton.) Batsányi mondata jut eszembe: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Bár egészen más korban és egészen más felütéssel, de nagyon érvényes ez ránk ma is. Franciaországban a globalista érdek egy lapátra tudta seperni a józan baloldaliakat a szélsőségesek összes hulladékával. A kommunistákat a bajkeverőkkel, a könnyen megtéveszthetőkkel, és azokkal, akik számára a haza pusztán csak egy lakóhely, szociális kifizetőpont, nem pedig mindenek felett való viszonyulás, otthon, ahol élni és halni kell. Vigyázó szemünket Párizsra vetjük, mert tudjuk, kik azok a mi hazánkban, akik ugyanahhoz segédkeznének Magyarországon, mint amivel egy patrióta francia kénytelen most szembesülni. Vigyázó szemünket Párizsra vetjük és felkészülünk.