Óz birodalma

Tavasszal és nyáron, valamint amíg a kora ősz engedi, napkelte előtt indulok a reggeli sétára Boldizsárral, kis négylábú barátommal. Néha változtatunk az útvonalon – gyakran az ő kénye-kedve szerint –, ám ami állandó, hogy a Mandula utcába, ahol a hátunk mögött kel fel a Nap, igyekszem úgy odaérni, hogy lássam, ahogy a felkelő nap narancsszínű sugarai birtokukba veszik az utca minden apró szegletét. Jómagam ilyenkor azt is várom, mikor bukkan fel végre az árnyékom, ami ilyenkor 50 méternél is hosszabb. Majd hazafelé fordulva már szemből süt a Nap, arany színűre festi az aszfaltot, és mi Óz birodalmában találjuk magunkat. Ahogy Dorothy dúdolta magában: Mindig a sárga úton, mindig a sárga téglán. Bár ez az út nem Smaragdvárosba visz, nincs velünk a Madárijesztő, a Bádogember és a Gyáva Oroszlán, akiknek ész, szív és bátorság kellett. De nem is hiányoznak, mert úgy érzem ezek mindkettőnkben ott vannak.