Baranyi Pál, akitől valójában minden elkezdődött

A megjelentek nagy részét nem ismertem: szomorúan kell bevallanom, eltelt az idő, a fiatalok ismeretlenek voltak számomra, éppen annyira, mint amennyire én is az lehettem nekik. Van értelme az ilyen nosztalgiának? Most sem tudom.

Ünnepnek készült az alkalom, de nem lettem vidám tőle. Felrémlett bennem az első nap, amikor kamerát vettem a kezembe – ha nem is kereken negyven, de emlékeim szerint harmincnyolc évvel ezelőtt. Aztán az 1989-es romániai katonai puccs idején készített riportfilmünk kockái peregnek a képzeletemben (teljesen értelmetlenül még mindig pakolgatok egyik helyről a másikra egy kábé félkilós, lejátszhatatlan kazettát róla), 1991-től jöttek a meggondolatlan délszláv riportok, amikor a tudósításainkat a Magyar Televízió – gúnyosan királyi tévének hívtuk egymás között – is átvette, leadta. Még mindig látom a füstölgő helyszínt, ahová a nehéz, méteres kamerával bebotladoztam, látom a csetnikek kialvatlan, konyaktól véreres szemét, amikor nekünk szegezték a gépkarabélyt. Nem voltunk épeszűek természetesen, hogy ilyesmit megkockáztattunk. Most képzeletben megszámolom magunkat, akik akkor az autóban, Sipi zöld „bömösében” ültünk, a tetőablakon át lengetve a senkit sem érdeklő újságírói igazolványokat. Ott és akkor megúsztuk a dolgot, azóta azonban az élet – vagy inkább a halál – nagyot kaszált közöttünk.

A reggelek jutnak eszembe. Zoli, a mostani hírlapos főszerkesztő, amikor kopott farmerjában, egy félliteres zacskós kakaóval és két kiflivel reggelente megjelent, aztán a másik Zoli, aki megoldotta, hogy a szolgálati Volgánkba CB-rádió kerüljön. Zsiga, aki mindig elsősorban filmes maradt és nem lett soha igazán televíziós, Peti, akivel megittuk Rózsa Gyuri pezsgőjét, mielőtt az utolsó „Kapcsoltam!” fehérvári adását meg tudta volna ünnepelni. Tibi, aki imádta a tévézést, de rájött, hogy ebből bizony nem lehet rendesen megélni, és ma már vitorlása van a Balatonon, Gregor, akihez máig a legszorosabb baráti kapcsolat fűz, Laci, a szíjas szabolcsi, aki nagyon ritkán szólt, de akkor jobbnak tartottam odafigyelni. Pista, aki eredetileg fényképész, de most műszaki vezető az ünneplő intézménynél, és a másik Pista, akivel útifilmet forgattunk Spanyolországban, amikor tombolt a monokini, és emiatt amikor találkozunk, egy kicsit mindig újra fiatalok vagyunk. Ottó, aki kitalált egy műfajt, a két zene közötti dumálás zsenialitását, aki azonban ma már csak temetéseken beszél, búcsúztat. Aztán a vágó és bemondó lányok, Kati, Ági, Dorina, Eszter… És sokan még, és nem csak a műszakiak, és eszembe jutnak a riporterek, barátaim, akiknek jó része ma már halott.

Az egész minapi ünnepség alatt feszengtem, mert aki ezt a tévét összerakta Székesfehérváron, azt a férfit, akit csak futólag említettek meg, 49 évesen elvitte egy szívroham. Szerintem szobrot kellene neki emelni, ehhez képest egyre kevesebben vagyunk, akik még emlékszünk rá. Atyai mentorom és barátom volt Baranyi Pál, aki dühében egyszer úgy megrázott az ingemnél fogva, hogy leszakadtak a gombjaim, ráadásul nem is volt igaza. Ő akkor már élő legendának számított a hírlapírók között, én pedig egy taknyos senki voltam. Mégis, miután megnyugodott, üzent nekem: ha úgy gondolom, akár a bazilika lépcsőjén is hajlandó velem találkozni, mert bántja a dolog. Menjek oda, beszéljünk. Én persze megmakacsoltam magam, nem mentem sehová, Gábor ezért nevezett el Konoknak, ami aztán rám is ragadt évtizedekre a szerkesztőségben.

Soha utána, egyetlen főnökömtől sem tapasztaltam hasonló emberséget, mint Baranyi Páltól, aki mindent tudott az újságírásról és mindent a világról, amely őt körülvette, akitől féltek a pártemberek, mert tudták, észben és lexikális tudásban nem tudják felvenni vele a versenyt. Aki mindenre tudott egy idézetet, egy verset. Rajongtam érte, imádtam. Minap Kunszentmiklós felé autóztam, megálltam a temetőnél, és már nem találtam oda a sírjához.    

De hagyjuk a régi szerkesztőségi történeteket, könyvet tudnék megtölteni ezekből. Talán meg is kellene, mert sajtótörténeti emlék volna, amit biztosan tanítani kellene. Elveszett világ, amely már biztosan soha nem tér vissza. Nem vagyunk harmincan sem, akik erre még vissza tudunk emlékezni.

Ott ültem a városháza dísztermében, sokan voltunk, én mégis csak azzal a nagyjából kéttucatnyi öreg, lesoványodott, ráncos vagy cukros, sőt féllábú tévéssel éreztem együtt magam, akikkel elkezdtük ezt a történetet. Valami különös, megrázó és – úgy éreztem – igaztalanságában mélyen bántó helyzet elé állított az ünnepség, mert nem volt velünk az, aki ezt az egészet elkezdte még a kommunizmusban. Csak nehezen sikerült feloldanom magamban a görcsöt, a hiábavalóság fullasztó, dühítő érzését. Van ebben az érzésben valami időtlenség, múlhatatlanság.

A pergő emlékkockák lelassulnak, jelenetek lépnek elő a múltból, akár az árnyak képzeletünk félhomályos erdejében, pillanatok fiatal tévés életemből, amelyekért érdemes volt megszületni, élni, és amelyek az idő könyörtelen múlásával egyre értékesebbekké válnak. Ez furcsa érzés, amely mozdulatlanságba dermesztett, ott ülve a megemlékezésen. Olyan, amikor ösztönösen messzire menekülnél, de tudod, hogy valamiért ott kell lenned. Valamiért át kell, hogy menj most ezen. Ilyenkor az ember kicsinek és tehetetlennek érzi magát, szembesül a korlátaival, a kiszolgáltatottságával, azzal, mennyire rászorul arra, hogy felejtsen. Aztán a szomorúságom hirtelen elolvadt, semmivé vált, mint ahogyan eltűnik majd rövidesen a kora télen leesett első hó. 

Mert túlélőnek tartom magam. Olyan sok mindenbe belekezdtem, annyi beteljesítetlen terv, cél és álom sorjázik a múltban. Annyi elvetélt kapcsolatot, hozzám méltatlan gondolatot, félresodródott életet láttam magam körül a tévézés és az újságírás évtizedeiben. Ma már tudom, hogy a tévedések, az első eredménytelenségek, az átvirrasztott éjszakák miért nem adtak okot arra, hogy végleg lemondjunk arról a hivatásról, amit a szívünk és a sorsunk nekünk szánt.

A városháza dísztermében tudni kell helyezkedni. Úgy értem, olyan helyre kell ülni, ahonnan viszonylag diszkréten lehet távozni, ha valaki nem akarja ugyanezt huszonnyolc kézfogás, tizenkét puszi és tucatnyi semmitmondó megjegyzés után megtenni. Szép és valóban színvonalas ünnepséget követően csendben és gyorsan hagytam el a csodaszép termet, a múlt emlékeit. Baranyi Pálnak, a székesfehérvári városi televízió valódi kitalálójának és megteremtőjének fentről mindent nyugtázó mosolyát magamon érezve indultam el a kijárat felé. Képzeletben ismét beültem a sötétkék Fiat Mirafioriba, amelynek csomagtartójában mindig ott volt a „csókafészek”, azaz egy sporttáska a legszükségesebbekkel, aztán megint elindultunk egy útra. Nem szeretett egyedül lenni, örült annak, ha ott voltam mellette. Vezetett, mesélt, tanított és korholt, olyan volt, mint Marlon Brando, én pedig ültem mellette, csodáltam, és büszkén beszívtam a Marlborójának a füstjét, ami aztán olyan korán megölte.