Császárok, sikátorok és felhőkarcolók városa, Peking

A kínaiak az utóbbi hónapokban egyértelműen nyitottak hazánk felé, és ennek máris két olyan nyilvánvaló következménye létezik, amit manapság minden vállalkozó kedvű honfitársam kedvére kihasználhat. Egyrészt egyre több repülőgép indul Budapestről a sárkányok földjére, másrészt a magyar turistának nincs szüksége vízumra, ha útra kel. A turisztikai kapcsolatok erősödéséhez hozzájárult a heti huszonegy közvetlen légijárat, amelyek révén jelenleg hét kínai nagyváros érhető el Budapestről. Az utazási lehetőségek bővítése mellett mérföldkőnek számított a világelsőségre törekvő hatalmas birodalom azon egyoldalú döntése is, hogy 2024. március 7-től a magyar állampolgárok – tizenöt napot meg nem haladó tartózkodás esetén – vízummentesen utazhatnak Kínába.

Kicsiben magam is megtapasztalhattam ezt a nagylelkűséget, amikor minap egy pekingi meghívásnak tehettem eleget. Kantonig tizenegy, onnan még további három óra az út és nem lehet panasz a járaton tapasztalt ellátásra: hal és tenger gyümölcse is szerepelt a kínálatban a szokványosnak mondható csirke mellett. Különösen tetszett, sőt, egy kicsit meghatott, hogy a légikísérők közös, színpadias meghajlással köszöntötték az utasokat felszállás és leszállás előtt. Korábban Dél-Kelet Ázsiát már nagyjából bejártam – Bangkokban még le is tartóztattak –, ezért nagy örömmel vettem, amikor ismét megcsapott a régen tapasztalt keleti varázslat.

Somerset Maugham egyik Kínában játszódó regényével hangoltam magam az érkezésre, az olvasást csak az Ural hegység felett érkező kemény turbulencia zavarta meg. Maugham „A festett fátyol” című művének megjelenésekor kisebb galibát okozott, mert bőven éltek Hongkongban a főhősével azonos nevű brit családok, akik azonnal feljelentették a kiadóját – és nyertek. A példányokat visszahívták, új névvel akarták kiadni a többi könyvet, ám akkor Hongkong gyarmati kormányzója ismert magára és ugyancsak perelt, ezért egy új – kitalált – helyszínre kellett az egyébként többször nagyon szépen megfilmesített történetet elhelyeznie szerencsétlen angol írónak. Aki ettől persze még remekművet alkotott.   

Ám az én helyszínem nem kitalált, hanem nagyon is valóságos: sőt, a világ számára egyre inkább az. Peking több mint két magyarországnyi lakói láthatóan könnyedén megférnek egymás mellett, nem érezni zsúfoltnak a széles és tiszta sugárutakat, amelyeken néha nyolc sávban hömpölyögnek az autók, a motorkerékpárok, biciklik, vagy tuk-tuk-ok. Az első meglepetés mindjárt a reptéren ért: sem a metrót, sem pedig az autóbuszt nem lehet használni készpénzért (talán a taxit sem, de erről nem tudtam meggyőződni), csakis telefonnal lehet fizetni, miután egy erre való applikációt letölt az ember. Én még most is ott ülnék az ultramodern, hatalmas pekingi légikikötő várótermében mindent feladva, valószínűleg egy üveg rizspálinkával az ölemben, ha kínai vendéglátóm műszaki egyetemista fia nem siet a segítségemre. Mint kiderült, a készpénz likvidálása általános jelenség a metropoliszban, mindenfelé csak kódokat látni az éttermekben és az üzletekben. Mivel azonban én alapvetően hagyományos módon, készpénzzel támogattam meg az ott tartózkodásom napjait, keresnem kellett kifőzdét és boltot, ahol elfogadták a jüant, amelynek darabja manapság ötven forint körül van. Jelentem, sikerült!           

Vendéglátóm apartmant bocsátott rendelkezésemre nagyjából félórányi sétára az Ég Templomától, kétórányira a Tiltott Várostól, amely mindkét opció vonatkozásában közelinek számít Pekingben. Örülök ennek, mert így látom, miként él a jobb módú kínai: a lakónegyedek bejáratánál őr, az udvaron édesvizet kínáló automata, a kapu előtt biciklik és robogók, a szobákban légkondicionáló és éjszakánként süket csend. Amikor a régi, elveszettnek hitt várost kerestem, a hutongokat kellett megtalálnom: ezek az ősi, labirintus- és sikátorszerű utcák évszázadok fájdalmát és örömeit lehelték felém korántsem észrevétlenül. Az eredeti „hottong” szó egyébként vizes kutat jelent mongolul: régen a szegények kutat fúrtak, aztán mellé építették fel a kalyibáikat. Arra gondolok, ez nagyjából nálunk ugyanígy volt valamikor, nem is olyan régen. Rejtelmes és misztikus időutazás ezeket a negyedeket járni egy városban, amely világelsőségre tör, amelynek a hutongok felett ugyanúgy gazdasági hatalmat reklámoznak a felhőkarcolói, mint akármelyik amerikai nagyvárosban.

A kínaiak egyébként egyértelműen segítőkész embereknek tűnnek. Ezt már a kantoni reptéren megtapasztaltam, amikor majdnem lekéstem a csatlakozást, és megpróbáltam soron kívül átjutni a biztonsági ellenőrzésen – egyébként kevesen tudják, hogy ilyen helyzetben ezt minden szabály szerint jogosan meg lehet tenni. Az előttem álló kínai lány nem megsértődött és felháborodott, mint tette ezt tavasszal egy ugyanilyen helyzetben női honfitársam Glasgow repterén, hanem maga szólt a kínai rendőrnek, hogy eresszen a sor elé, előre. Később a metró lépcsőjén igyekeztem felfelé, amikor egy egyenruhás kínai – valamilyen közlekedési alkalmazott lehetett –, ki akarta venni a bőröndöt a kezemből, hogy segítsen. Persze nem hagytam, tovább cipeltem, hiszen egyelőre még nem tartom magam támogatásra szorulónak. Még nagyon nem.

így aztán lépcsőztem tovább a felszín felé, miközben hallgattam kísérőm beszámolóját arról, hogy azért olyan brutálisan mélyek a pekingi metrók – három-négy emeletet számoltam –, mert eredetileg földalatti bunkereknek készültek. Egyébként nem igaz, hogy veszélyes a közlekedés Pekingben, hiába riogattak erről olyan sokan mindenféle beszámolókban. Egyrészt sokkal jobbak az útjaik, mint például amilyenek Dél-Kelet Ázsia országaiban, vagy sok helyen nyugaton, másrészt legalább annyira, de inkább jobban figyelnek a gyalogosokra, mint teszik azt Budapesten. És valóban léteznek a városban igazi kerékpáros-robogós sávok, nem pedig olyan öszvér megoldásokat találtak ki, mint a magyar fővárosban, ahol tönkrevágták az egész közlekedési hálózatot és az autósok idegeit az eszetlen kialakításokkal, ostoba, életszerűtlen ötletekkel.   

De nem csupán az utak tűnnek biztonságosnak. A gyalogosok, és úgy általában a közlekedők testi épségét hívatottak szolgálni azok a megoldások is, hogy olyan ellenőrzőkapukat állítottak fel a metróbejáratoknál, mint amilyeneket a repülőtereken látni. A sínekre pedig nem lehet beesni, vagy beugrani, mert azokat átlátszó fal választja le a várakozásra kijelölt területről, amelynek ajtaja együtt nyílik a beérkező szerelvény ajtajával. 

A Kínában töltött rövid idő alatt feltűnt egy gesztus, amely azonban sokkal messzebb és másfelé mutat az idegennek szóló szolgálatkészségnél. Az időseket a fiatalabb családtagok kézen, vagy karon fogva vezetik az utcán. Na, nem pusztán azért, mert ők nem tudnának maguk is elboldogulni a közlekedéssel, ez inkább amolyan féltő-gondoskodó-tiszteletadó cselekedet a gyerekek és unokák részéről. Ez pedig az élet más területein is jelen van: a keleti kultúrákban még létezik és természetes az a fajta felelősségvállalás, amire nyugaton ma már sok esetben hiába is várhatnánk, vagy kimerül abban, hogy az öreget bedugják valamilyen otthonába. Az ázsiai társadalmakban elképzelhetetlen az – mint nálunk –, hogy a gyerekek számára törvényben kell rögzíteni az idősebb családtagokról való gondoskodás kötelezettségét. Nyugat-Európában egyértelmű, nálunk talán még nem annyira az, hogy meghal valami azokban a társadalmakban, ahol a generációk már nem élnek együtt, ahol megszakad a tapasztalat és a szeretet öröksége. Ahol jellemzően az elmúlásra készülődő jelenléte csak teher, nem pedig öröm azoknak, akik a létüket köszönhetik neki. Bizony, hiába él gazdag házban valaki, ha üres a lelke.

De ha már lélek: menjünk az Ég Templomába!

Az ember a föld törvényeit követi, a föld az ég törvényeit követi, az ég a tao törvényeit követi, a tao pedig a természet törvényeit követi. A taóból keletkezik minden, nem csak minden létező ősoka, hanem az egység forrása is, amelyben végül a létezés minden ellentmondása és különbsége feloldódik. Mivel a taóval való egyesülésben a lét valamennyi kérdése megoldást nyer, a cél nem más, mint az emberi magatartást a taóval összhangba hozni. Mindezt persze igen nehéz keresztény módon megérteni, ám mégis könnyebb, mint annak, aki egy olyan társadalomban él, ahol mindent alárendelnek a pillanatnyi létnek, az önzésnek, ahol nem ismernek el semmi egyebet a világon az ember felsőbbrendűségénél és mindenhatóságánál.  

Az Ég (vagy Mennyek) Temploma taoista remekmű, Peking legszentebb császári imahelye, ahol a kínai uralkodók hat évtizeden át hódoltak rituális szertartásokkal az őseik tiszteletének. Tudták, semmi nincs, semmi nem volna nélkülük. Mennyire más ez a felfogás, mint amiről az a mérgező ideológia szól, amely megfertőzte a mai nyugati világot és ott van már nálunk is a kapuknál! Nem mintha Mao kommunistái ne próbálták volna mindezt elpusztítani, ám szerencsére sikertelenül: csak kínaiak millióit tudták legyilkolni a kulturális forradalom követői. Azonban utánuk nem csak az ősi kövek maradtak épek, hanem a szellem is: lejátszódott ugyanaz, mint nálunk, túlélt a nemzet. Igaz, hogy Mao állítólagos bebalzsamozott holtteste (vagy annak másolata) előtt ma is virággal állnak sorba a kínaiak, végül a kommunizmuson átlépett a történelem és bevágta a szemetesbe.

De megmaradtak az örök, mennyei igazságok. Az Ég Templomának építésekor fontos szerepet játszottak a világegyetem működésének akkoriban vélt misztikus kozmológiai törvényei, az elrendezés és maguk az épületek is az Ég és a Föld közötti kapcsolatot tükrözik. A számmisztika is tetten érhető az épület részleteiben. A császári jelképet és a hatalmat jelentő 9-es szám számos helyen látható. A Jó termésért szóló imák csarnokának 28 oszlopa 4 belső, az évszakokat szimbolizáló oszlopra van osztva, 12 belső oszlop a tizenkét hónapot, a 12 külső oszlop a hagyományos kínai órát jelenti. A különleges sötétkék tetőcserepek a Mennyet szimbolizálják.

A jó termésért szóló imák csarnokában könyörgött az uralkodó kedvező időjárásért. Az épület teljesen fából készült, szögek nélkül. A Fölséges Menny terme egytornyú kerek templom, amely egyetlen márványalapon áll. A két helyszínt a Karmazsinvörös híd köti össze, egy 360 méter hosszú emelt gyalogút, amely enyhén lejt az imacsarnok felé. A Kerek oltárhalom egy emelvény három réteg márványkövön, ott imádkozott az uralkodó. Ma ezt bárki megteheti ugyanott, csak kicsit sorba kell állnia érte.

Vendéglátóm keresztény, szerinte az ősi kínai vallást össze lehet egyeztetni Krisztus hitével, nincs abban semmi kivetnivaló. Azt mondja, az írások szerint Kínában megváltozott az ég, amikor Jézust a keresztre feszítették. Lám, ez a keleti bölcsesség és rugalmasság egy újabb példája, amit fordított esetben nehezen tudnék elképzelni.

Egyszóval van mit tanulnunk a kínaiaktól – ám ezt többé-kevésbé eddig is tudtuk.