Kis faluból indult messzi szellemi utakra a szenvedélyes olvasó

Személyes élettörténetét is papírra vetette, legutóbbi könyvében pedig azon bölcselők munkáit tekinti át, akik meghatározták legalább két évezreden át a közgondolkodást az ókortól napjainkig. Nem elefántcsonttoronyban alkot, fiatalokat tanít, s az országot járja, beszélgetésekre hívják. Nem titok, jobbról és balról is bírálták- bírálják történészi állásfoglalásai miatt, amelyekben konzekvens, sohasem szélsőséges. Színesen, érdekesen, közérthetően beszél széleskörű hallgatóságához történelmi eseményekről, de személyes attitűdjéről is. Számára nincs kényes kérdés. Csákváron és Székesfehérváron járt a napokban, éppen ilyen beszélgetős meghívásra. A kisvárosban kértünk szubjektív interjút a professzortól.

– Professzor úr Homokmégyen született 1951-ben, szegény paraszti családban. Életrajzában szinte mindenütt felhozzák a mezítlábas kisfiú történetét, népmeseszerűen. Muníció volt ez az indulás, vagy leküzdendő nehézség?

– Homokmégy egy anyaközség, amelynek kisebb szállásai voltak, s én ezek egyikében, Alsómégyen születtem. Ott nem volt sem iskola, sem kultúrház, katolikus templomot a 1970-es évek közepén épített magának a falu. Ám kortársaim közül nem én vagyok az egyedüli, aki vidéki, szegényparaszti környezetből értelmiségivé vált Mégsem tipikus történet az enyém, ez igaz. Hogy milyen mértékben a genetika, vagy a szocializáció irányította a sorsomat, nehéz megítélni. Abban különböztem mindenkitől, hogy nem vettem részt fiús huncutságokban, játékokban, szenvedélyesen és sokat olvastam. Az ébresztette föl bennem a vágyat olyan dolgok, vidékek, tájak iránt, amelyeket ott nem ismertünk. A kalocsai gimnáziumban és kollégiumban tanáraink, nevelóink törekedtek, hogy a vidéki parasztgyerekből értelmiségit faragjanak, ennek a tartalmi és külsődleges jegyeivel együtt. Ez nagy lépcsőfok volt. Utána Szeged, Budapest, később az Amerikában töltött évek, majd Finnország és Franciaország – ezek mind belém ivódtak, s a mai énemben benne vannak. Ami biztos, hogy kisgyerekkorom óta a könyvek világában akartam élni. Vagy tanárként, vagy újságíróként – ezek a foglalkozások a faluból is elképzelhetőek voltak. A történész foglalkozás nem, az menet közben alakult ki. A véletlenek is formálták a sorsomat. Budapestre kerülvén a mikroszkópikus látást felváltotta a teleszkópikus látás! A helytörténet helyett Magyarország, majd Kelet-Európa története. Fokozatosan tágult a perspektívám, de nem volt tervezett.

– Alig negyven éves korában történt a rendszerváltás, de akkor már voltak történészi kutatásai, nyelveket beszélt. Megnyíltak az addig ön előtt is zárt levéltárak. Érte-e nagy meglepetés, felfedezés?

– Ért, de nem Magyarországon. Mert annyira óvatos voltam, hogy 1945 utáni történelemmel nem foglalkoztam. Tudatosan. Ajánlottak ugyan állást már korábban a Történettudományi Intézetben, ám elhárítottam.

– Darázsfészekbe nem akart nyúlni?

– Megvártam, amíg a 1945 előtti időszakkal is mélyebben lehet foglalkozni, s érdemes volt várni. A későbbi korhoz is másként nyúlhattak addigra a kutatók. Washingtonban ért a nagy felfedezés, az ottani Nemzeti Levéltárban. Szinte véletlenül, vagy talán nem… Terjedelmes anyagra bukkantam, amely arról szólt, hogy a II. Világháború alatt az amerikai béke-előkészítők hogyan képzelték el az amerikai érdekeknek megfelelően az új világrendet, ezen belül Kelet-Európát, ezen belül Magyarországot, a magyar határokat, a magyar belpolitikai berendezkedést és így tovább. Ez jó rálátást biztosított nekem az amerikai külpolitikai gondolkodásra. Előttem ebbe más magyarok nem botlottak bele! S mikor rájöttem, hogy ez micsoda aranybánya, heteken keresztül reggeltől-estig olvastam, másoltam az anyagokat.

– Talált olyasmit, amire tudósként, kutatóként ön sem gondolt volna?

– Soha nem képzeltem volna, hogy amerikai szakértők ekkora energiákat fordítottak a világ minden régiójára, s ezen belül Magyarország és a Duna-medence problémáira!. Mai szemmel is szakszerű javaslatokat dolgoztak ki arról, hogy lehetne a Duna-medence etnikai problémáit orvosolni, vagy legalább enyhíteni. Nos, ezekből szinte semmi nem valósult meg. De a történelemben nemcsak a megvalósult dolgok izgalmasak, hanem azok is, amelyek megvalósulhattak volna. Ebből összeállítást elkészítettem angolul és magyarul, 1992-ben az USA-ban és itthon is megjelent a dolgozatom. Kutatói pályámon a legnagyobb felfedezésnek tekintem ezt a jelentős mozzanatot. Mert Bethlen Istvánt például nem kellett felfedeznem, az adott volt. Csak kutatnom kellett.

– A nagy formátumú politikusról, Bethlen Istvánról 1991-ben jelent meg első kiadásban a könyve. Ön választotta? Volt érzelmi azonosulása vele?

– Nem én választottam. A Történettudományi Intézetbe kerültem 1977-ben, s megbízást kaptam Ránki György igazgatótól, hogy az akkor indult Magyar História sorozatban írjak az 1920-as évekről. De kiderült, hogy én szebbnek láttam ezt az időszakot, s ezen belül Bethlen Istvánt is, mint ahogyan ez akkor szokás volt. Ebből akadt némi problémám, de hepiendes a történet, mert bizonyos kozmetikázással a könyv megjelent. Az intézet igazgatója kicsit bosszúsan azonban hozzáfűzte, hogy ha ez magát ennyire érdekli, akkor írjon róla egy könyvet! Megoldottam a feladatot. Ma is a 20. század legjelentősebb politikusának tartom Bethlen Istvánt Tisza István mellett. Persze ezzel nem mondom, hogy azonosultam vele. Rá kellett hangolódnom erre a világra. Elég sok arisztokratával találkoztam akkoriban. Elmentem Bécsbe, jártam a jártam a Teresianumban, ahol tíz évet töltött Bethlen István. Gyakran utaztam Erdélybe, még találkoztam Bethlen ismerőseivel. Sok energiát fektettem a kutatásba, segítettek a Bethlen miniszterelnöksége alatti külföldi követek jelentései. Bethlen zárkózott volt, nem fecsegő politikus, a francia és az angol követ viszont bőségesen írtak róla.

– Úgy tűnt Bethlen időszakában, hogy a trianoni fájdalomra lehet gyógyír? 

– Történt ami történt. De ma sem teljesen feldolgozott a fájdalom...Mi a reménység?

– Mire gondol? Erdély visszafoglalására?

– Ma a szó: visszafoglalás, nem releváns… Sokan nem örülnek, amit mondok, de szerintem a határrevízió nem lehetséges, s nem is megoldás. A Partiumban húsz százalékra csökkent a magyarság aránya, ha „visszacsatolnák” Erdélyt 5-6 millió románnal, „megennének” bennünket. Nem reális és nem aktuális a dolog. Ami szerintem igen, az az Európai Unió továbbfejlesztése. Még inkább olyan szempontból, hogy az erdélyi gazdasági, kulturális, egyéb szerveződések harmonikusan kapcsolódjanak a magyarokéhoz. A határok további eljelentéktelenítése, s az európai országok közelítése egymáshoz. Ez Trianon meghaladása. Ha az EU minden tagja európai állampolgár, európai útlevéllel , akkor mi különbség, hogy Budapesten vagy Kolozsváron élek? Van, mert kisebbségben élnek Kolozsváron a magyarok. De ha sikerül olyan jogrendszert kialakítani, amelyben a kisebbség nem érzi, hogy kisebbségi sors hátrányait, akkor nem elképzelhetetlen a javulás. Egyébként így is javult. Aki járt korábban és most Erdélyben, az látja a különbséget. Többször megfordultam 1970-ben Nagyváradon, a Kanonok-soron, s a sétálóutcában, s azóta hányszor! Ma nem lehet ráismerni a felújított gyönyörű szecessziós épületekre. Akkor csempészni kellett a könyveket, ma árusítják Sepsiszentgyörgyön az én munkáimat is, s másokét, magyar kiadványokat. Néhány éve tanítottam a Babes-Bolyai Egyetemen, ez elképzelhetetlen volt a rendszerváltás előtt. Nem tökéletes, ami van, de lényegesen jobb magyar szempontból, mint azelőtt.

– Hogyan lehet az egész 20. századot kutatni, átfogni? Hatalmas idő, nehéz magyar sors. Első világháború, Trianon, ocsúdás, Horthy-korszak, Szálasi-dráma, második világháború, baloldali fordulat, kommunizmus-szocializmus, 1956, rendszerváltás…

– Történész kétféle típusú munkát tud írni. Az egyik az, amikor a levéltárból fellelt anyagokból olyanokat tár fel, amelyeket korábban nem ismertek. Ilyen volt az amerikai kutatásom, de a Bethlen-kutatásom is. A másik, hogy úgy érzi, képes írni egy szintézist, s ehhez megkeresi azt a legfontosabb tíz-húsz-száz- kétszáz könyvet, amit részben olvasott, részben tanított, s az alapján elkészíti. Ez is egy képesség. Sokat dolgoztam e szintetizáló módszerrel.

– A rendszerváltással természetesen paradigmaváltás történt…Az ön munkásságában ez mit jelentett?

– Nem kerültem olyan helyzetbe, hogy bármit meg kellett volna tagadnom a korábbi írásaimból. Amit a Horthy-korszakról írtam, ma is ugyanazt gondolom. Talán a Tanácsköztársaságról írtam olyasmit is, amit nem biztos, hogy ma ugyanúgy tenném.

– Gyakran jár beszélgetős találkozókra, nem tudományos előadásokra? Ha szépíró lenne, úgy mondanánk, író-olvasó találkozókra.

– Mi számít gyakorinak? Évente többször, havonta egyszer-kétszer. Szívesen megyek, ha hívnak, s a hallgatóságot érdekli, amit mondok. Nagyot változott a világ, a fiatalok nem olyan szomjasak a múlt feltárására, mint pár évtizede. Más érdekli őket:? Nem tudom. De az érettebb korosztály sokat kérdez múltról, jelenről és jüvőről, s engem motivál és inspirál, hogy megfeleljek e kíváncsiságnak.